Közeleg a Karácsony, azaz újra itt a dilemma, hogy kinek mit vegyünk ajándékba. Az utóbbi évek slágerterméke lett az ún. digitális képkeret, ami nem más, mint egy kisméretű, túlárazott LCD monitor, minimális többletfunkciókkal.
Első ránézésre a dolog valóban hihetetlenül jó ötletnek tűnik! Nem kell többé azon stresszelni, hogy mi legyen az az EGY kép, amit kiteszünk a polcra, hiszen mostantól 1000 kép mehet körbe-körbe a gyerekekről és a legutóbbi nyaralásról. Hogy mi ezzel a probléma? Vegyük sorra:
-
Egyrészt kevesek jutnak el oda, hogy szakítanak 20 percet az életükből a képek gondos kiválasztására, ezért az esetek többségében csak bedugják a pendrive-ot 1800 darab béna képpel, amiből legalább 1600 ugyanazt az eseményt, személyeket stb. ábrázolja fél perces időkülönbséggel.
-
Akár szelektált képgalériáról van szó, akár vágatlan „tekercsről”, egy átlagember az üzembe helyezés után körülbelül 1 percig képes 100%-osan a diavetítésre koncentrálni, utána rájön, hogy a körbemenő képsorozatot már kívülről fújja és halálra unja.
-
A képkeret tulajdonosa ezután persze meggyőzi magát, hogy a berendezés nem is arra való, hogy programszerűen nézzük, hanem csak úgy végezze a dolgát a polcon, néha odatekintünk, szívünkbe pedig melegség költözik az éppen kivetített kép láttán. Az első napon ez még működik is, bár a lelke mélyén már akkor mindenki érzi, hogy azért napi 24 órában csak nem kéne járatni a gépet, áramszámla, globális felmelegedés meg minden. Úgyhogy eljön a másnap, amikor a készülék már nem kerül bekapcsolásra, hiszen „most éppen tévét fogunk nézni” vagy „most csak 10 percet leszek a helységben, minek kapcsoljam be” és így tovább.
-
Végezetül tehát a digitális képkeret egy porfogóvá lényegül, mígnem egy napon, az általa foglalt konnektor szükségessé válása miatt bekerül a fiókba örök álmot aludni...