Elcsépelt közhely, hogy a mai világban elengedhetetlen a legalább középszintű angoltudás, azonban sokan nem szívesen szólalnak meg ezen a nyelven, mivel félnek, hogy rossz kiejtésük miatt nevetség tárgyává válnak embertársaik körében. Ez az aggodalom bizony egyáltalán nem alaptalan, mivel hazánkban igen közkedvelt dolog megmosolyogni, kritizálni mások angol kiejtését. Komoly TÉVHIT azonban, hogy valakinek az angoltudását elsősorban a kiejtése alapján lehet megítélni, a kettő ugyanis nem mindig jár együtt.
Természetesen nem árt, ha az ember törekszik arra, hogy minél jobban elsajátítsa az anyanyelvűek kiejtését (bár ezzel is vigyázni kell, emlékezzünk csak szegény Albert Györgyi esetére!), ugyanakkor én például sokkal jobban elismerem és irigylem, ha valaki esetleg nem a legjobb kiejtéssel, ugyanakkor gördülékenyen, választékosan, frappáns kifejezéseket használva beszél egy számára idegen nyelvet. Sokszor látni a tévében ázsiai üzletembereket vicces angol akcentussal, akik ennek ellenére százszor jobban beszélik a nyelvet, mint a magukat három angol óra után tiszteletbeli amerikainak érző személyek (lásd Speak).
Érdekes módon egyébként a többi világnyelv esetében valamiért nem kap akkora fókuszt az anyanyelvi szintű kiejtés fontossága, sőt továbbmegyek, az autentikus német vagy olasz hanghordozás leginkább csak paródiákban szokott visszaköszönni. Véleményem szerint, ha angol tanulásról van szó, érdemesebb inkább az életszerű kifejezéseket, mondatszerkezeteket gyakorolni, tökéletesíteni, mivel hacsak nem költözünk ki 20 évre angol nyelvterületre, kiejtésünk a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem fogja megközelíteni egy texasi óvodásét!
Az utolsó 100 komment: