Előző, mélyfilozófiai elemzésemet mától az ELTE-n tanítják, ezen felbuzdulva blogomat ismét egy fajsúlyos témával folytatom. Talán decemberben nem a legaktuálisabb, de azt gondolom, hogy ettől függetlenül muszáj beszélni róla!
Ugyan a trend-érzékeny társadalmi réteg jó néhány éve átállt az amerikai stílusú kerti sütögetésre, a klasszikus nyáresti szalonnasütés továbbra is töretlen népszerűségnek örvend. Én csak azt nem értem, hogy miért. Életem azon szakaszában, amikor még korlátozott befolyásom volt sorsom alakulására, számos ilyen rendezvényen kényszerültem részt venni.
A valószínűleg mindenki által jól ismert koreográfia szerint ilyenkor a faágból kifaragott nyársra jókora, teljesen húsmentes kenyérszalonnát kell tűzni, majd azt a parázs fölött forgatva hosszú ideig izzasztani. Az „értékes” zsírcseppeket természetesen nem szabad veszni hagyni, ezeket a földre letett vagy térden egyensúlyozott kistányéron fekvő kenyérszelettel kell felitatni. Az első 3 percben még jópofának tűnő tevékenység fokozatosan kilátástalan kínlódásba csap át: az arcot égető tűz, a szemet csípő füst, a farönkön való görnyedt ülés, a kenyérszelet nyárssal történő nehézkes becélzása hamar élvezhetetlenné teszi a helyzetet. Nem csoda hát, hogy a résztvevők többsége a sütést idő előtt feladja, és „Jó lesz ez már!” alapon felkészül műve elfogyasztására. Az ember ilyenkor az üvegesre sült, kívül koszos, undorító zsírtömböt a tányérra helyezi, ahol már ott figyel a feketés zsírral középtájon félig-meddig átitatott kenyérszelet. Természetesen a többség az ételt ekkor már nem kívánja, így jellemzően csak a zsíros kenyér kerül kénytelen-kelletlen elfogyasztásra. Ha mindez este zajlik (hiszen a tűz akkor romantikus!), a kellemetlen élethelyzetet a fázás is fokozza.
Véleményem szerint a szalonnának van helye a gasztronómiában (pl. tarhonya méretű pörcként a túrós csuszán), de a szalonnasütés - mint olyan - totális vakvágány, amit az eseményt gyakran követő tűzkörüli gitározás tovább súlyosbít. Kipróbálok egy ilyen szavazó izét -->