Jelen poszt magját hónapokkal ezelőtt elvetettem az alkoholról szóló tanulmányomban, és most úgy érzem, megérett a kifejtésre! Mindjárt az elején szögezzük le, hogy önmagának is hazudik, aki szerint egy fájdalmasan csípős étel élvezeti értéke nagyobb, mint ugyanazon ételé enyhén vagy akár nem csípősen. Nem, nem és nem! Persze sokszor megkaptam már, hogy ízlésekről felesleges vitatkozni - ezzel általában egyet is értek, de ez esetben sajnos nem tudok engedni.
Nem egyszer tapasztaltam társasági étkezések során, hogy vannak, akik már kóstolás előtt jól artikuláltan „erős pistát” kérnek a pincértől. TÉVHIT azonban, hogy itt egy valós igényről van szó, valójában ezzel csak tudatni, közölni akarnak valamit embertársaikkal. Hogy mit is? Több mindent: „ínyenc vagyok, gourmet vagyok, maximalista vagyok, igényes vagyok - nem rossz, amit a szakács összehozott, de én még egy kicsit feljavítom!” De ami még fontosabb: „felnőtt vagyok, kemény vagyok, bevállalós vagyok, ha szénné is ég a nyelőcsövem és a gyomrom, kibírom, megcsinálom!” Na de mi ehhez képest a valóság? Hát az, hogy felesleges egy órákon át főzött jóízű kaját úgy feljavítani, hogy a csípős ízen kívül végül semmi ne maradjon. Ott van a tévedés, hogy ha igaz, ezeket a fűszereket nem is az ízük miatt, hanem praktikus okokból kezdték el használni, nevezetesen, hogy a LEHEL hűtő felfedezése előtti sanyarú évezredekben elnyomják velük a mérsékelten friss döghús szagát!
Sokan kifejezetten sportot űznek a nagyon csípős dolgok hajszolásából. Chili, wasabi, vagy a fentebb emlegetett Erős Pista… Nem szeretnék ujjal mutogatni egy népszerű gasztroblogra, ahol pár hónappal ezelőtt külön poszt is született e tárgyban. Régóta szeretném javasolni éttermeknek, hogy leves gyanánt áruljanak tűzforró csapvizet, amelyet a csípős-rajongó vendégek igény szerint beerőspistázhatnak, hiszen a végeredmény ugyanaz! Én azért mindenesetre örülök, hogy amikor például halászlevet eszem, érzem is a hal ízét. Köszönöm a figyelmet.