Egy korai munkámban próbáltam már kifejezni, mennyire szánom azokat az embereket, akik tudatosan választott külsőségek révén (öltözék, frizura stb.) kívánnak egyéniséggé válni. Mai posztom egy ezzel közeli rokonságban álló jelenséggel foglalkozik.

Sokak számára ismerős lehet az ezüstkeretes szemüveges, hosszú (esetenként zsíros) hajjal rendelkező nádszálvékony rocker karaktere, hiszen minden középiskolai osztályban van legalább egy ilyen. A további külső jellegzetességek felsorolásától megkímélem olvasóimat, a Modorosblog már biztosan rég megtette. Én elhiszem, hogy a szóban forgó srácoknak tényleg bejön a "heavy metal", ezzel nincs is gond, azonban kinézetükkel véleményem szerint mást is ki szeretnének fejezni, mégpedig azt, hogy ők bizony kemények. Szerintük egyértelmű ugyanis, hogy aki rekedten éneklő, sokszor balhékba keveredő, turnébuszban rajongólányokat kefélő szőrös fickók lemezeit hallgatja, az maga is részesévé válik a vad rock and roll életformának. Nem akarom ismételni magamat, ezért csak jelzem, hogy nagyjából ugyanezek mondhatók el a gengszter rap bő nadrágos, baseballsapkás követőiről is (sőt, ma már inkább ezt választja, aki kemény szeretne lenni).

A szomorú igazság azonban az, hogy ezek az önmagukat lázadónak és keménynek tartó fiatalok lelkük mélyén ugyanúgy rettegnek a lakótelepi iskola szigorú kémiatanárától, mint Bochkor Gábor a munkanélküliségtől. Kérem ezért a kedves szülőket: még idejében beszéljék le mutáló gyermeküket a bohóckodásról, továbbá hívják fel figyelmüket, hogy egy ember mindennapjait nem a zenei ízlése kell, hogy meghatározza.