Nem olyan régen leírtam ellenérzéseimet a seggfej autóvezetőkkel kapcsolatban, illetve már az is kiderülhetett, hogy nem vetem meg a tömegközlekedést sem. Nos ezek után minden lelkiismeret furdalás nélkül rúgok bele egyet a gyalogostársadalom egy csoportjába, és talán egyszer a kerékpárosok is sorra kerülnek (utóbbi lerágott csont, de garantált index-címlap).

Világszerte elismert pszichológusok hada foglalkozik annak kutatásával, elemzésével, hogy miként változik meg az emberek személyisége, magatartása - akár egyik percről a másikra - a közlekedés módjától függően. Ez persze leginkább azokon mérhető le, akik életük egy részét autósként, egy másik részét pedig gyalogosként élik (azaz például rajtam).

Én a magam részéről mindkét minőségemben igyekszem normálisan viselkedni, azaz autósként nem vadászom a gyalogosokra (csak ha nagyon pofátlanok), gyalogosként pedig nem leckéztetem az autósokat. Mai posztom tehát nem rólam, hanem azokról az öntudatos gyalogosokról szól, akik függetlenül attól, hogy ők maguk egyébként szoktak-e vezetni, szánalmas módon erőt fitogtatnak a zebrán.

A szóban forgó személyek elsőszámú lelőhelyei azok a közlekedési csomópontok, ahol a gyalogosoknak és a bekanyarodó autósoknak egyidejűleg zöld van. A KRESZ szerint ilyenkor a gyalogosoké az elsőbbség, amivel messzemenőkig egyetértek, ugyanakkor néhányan túlzásba viszik a joggyakorlást. Nyilvánvalóan nem a mozgásukban korlátozott és idős emberekről beszélek, hanem a láthatóan erejük teljében lévő állampolgárokról, akik szándékosan (!) kirakatnézegető tempóval kullognak át az úttesten.

A szemkontaktust jellemzően kerülik, de perifériás látómezejükben természetesen érzékelik a remegő térdű autósokat. 10 perccel ezelőtt talán még ők maguk is autóban ültek, viszont gyalogosként már egészen másképp látják a világot. Talán hirtelen egyfajta lázadás lesz rajtuk úrrá a nagytőkét megtestesítő, kisembereket elnyomó Kia Picanto-sokkal szemben! A fiatalabb generációnál egyébként a dolog inkább keménykedés, bátorságpróba: ők még szentül hiszik, hogy sípcsontjuk szilárdsága felveszi a versenyt egy Kamaz lökhárítójával. Aztán ha kiderül, hogy mégsem, ők akkor is a harcmezőn estek el, nem gyáván, ágyban, párnák közt!

Kedvenceim még a gondosan kivájt aluljáró ellenére csakazértis a felszínen átkelő hülyék. Ők azok, akik lomhán, teljes nyugalomban, semmivel nem törődve indulnak át egy minimum kétszer kétsávos, nagy forgalmú úton, hiszen pontosan tudják, hogy úgyis az autós lesz a hibás. Fékezzen, ha nem akar bajt! Ezek az emberek elméletem szerint sokkal jobban félnek a büntetésről, mint a maradandó sérüléstől vagy a körberajzolástól.

Azt hiszem, hogy sokaknak az alábbi gyalogosról kellene példát venniük! (jó, tudom, hogy a fél ország megkapta ezt a videót, de attól még vicces):