HTML

Tévhitek blogja

A kendőzetlen igazság bosszantó tévhitekről, téveszmékről...

ÜGYFÉLSZOLGÁLAT

Friss topikok

Linkblog

HTML

Eljött a búcsú ideje :(

2010.07.31. 22:52 :: misbelief

Tavaly augusztusban indítottam útjára tabudöntögető cikksorozatomat, és pár nap híján kerek egy év után úgy döntöttem, hogy itt a vége - egyelőre úgy néz ki, hogy amit akartam, kiírtam magamból.

Nem is szaporítanám tovább a szót, blogom nemzetgazdasági jelentőségét kissé túlértékelve inkább egy hatásvadász self-tribute videóval zárom soraimat. Jó szórakozást!

28 komment

Címkék: búcsú

Tévhit #70: Kisgyereket szabad esküvőre vinni

2010.07.28. 21:55 :: misbelief

Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy én magam eddig csak vendégként vettem részt különféle esküvőkön, és bár többé-kevésbé jól szoktam érezni magam, nem állnak hozzám kifejezetten közel a jól ismert esküvői klisék és modorosságok (szófosó anyakönyvvezető és pap, idétlen vőfély, pohár kocogtatása stb.).

A fentiektől függetlenül azonban tiszteletben tartom, ha valaki fontosnak - talán élete egyik legmeghatározóbb eseményének - gondolja a formális szertartást, és társával ilyen keretek között fogadnak egymásnak örök hűséget. Az ünnepélyes esküvői rendezvény nem szükséges kelléke a házasságkötésnek, maga a jogi procedúra gondolom, akár hétköznap délelőtt, vendégek, sőt tanúk nélkül is lebonyolítható. Éppen emiatt egy esküvői rendezvény lényege nem is elsősorban a tartalomban, hanem a formában rejlik!

Egy templomi szertartásra például állítólag hónapokat készülnek a felek. Beszélgetnek a pappal meg ilyenek. Ezerszer lejátsszák magukban a koreográfiát, hogy majd élesben ne érje őket meglepetés. Fotóst és videóst is szerződtetnek, hogy mindenképpen megörökítsék a feledhetetlen eseményt. Aztán amikor eljön az ominózus nap, általában a következő történik:

Az emlékezetesnek szánt ceremónia megkezdését követő 20 másodpercen belül nyöszörögni kezd a vendégseregben addig csendben megbúvó, békésen alvó újszülött. Rá másfél percre a felgyűrődött szőnyegen hasra esik egy unatkozó öltönyös-csokornyakkendős óvodás, aki ezután könnynélküli sírásban tör ki. Egy harmadik gyerek fennhangon érdeklődni kezd az ünnepség végének várható időpontjáról. A magukat kényelmetlenül érző szülők suttogva próbálják gyermekeiket elhallgattatni, de ez csak olaj a tűzre, hiszen a házasságkötő terem vagy a templom akusztikája a legkisebb neszt is felerősíti. Ugyan vannak másodpercek, amikor csak néhány idősebb rokon visszafojtott köhögésrohama zavarja meg a szertartást, a levegőben végig benne van, végig ott vibrál a következő gyerekzaj vagy gyereksírás lehetősége. Amire általában nem is kell sokat várni. A házasulandó felek ugyan próbálják átszellemülten megélni a pillanatot, de biztos vagyok benne, hogy fél fülükkel ők is a mögöttük zajló történéseket kémlelik.

Természetesen senkitől sem várható el, hogy gyermekeit egy napra intézetbe adja, de véleményem szerint sok apa szívesen vállalná, hogy a nem túl izgalmas szertartás alatt inkább a parkolóban felügyel gyermekeire. Ezzel ugyanis nemcsak ő, hanem nősülő/férjhez menő rokona, barátja is jól jár!

16 komment

Címkék: esküvő barátság házasság kisgyerekek

Tévhit #69: A bőrülésért érdemes felárat fizetni

2010.07.20. 17:53 :: misbelief

Az egyre ritkább posztokkal kapcsolatos magyarázkodás helyett inkább gyorsan belevágnék mai mondandómba, mivel a Goldenblog "Tévhit blogok" kategóriájában még versenyben vagyok!

Sokszor eljátszottam már a gondolattal, hogy komolyabb összegű lottónyeremény esetén vajon milyen típusú és felszereltségű járműre cserélném kisteljesítményű népautómat, és a bőrülés korábban mindig szerepelt az elképzeléseim között. Tudvalevő, hogy egy jó illatú bőrkárpit a kifinomult luxus netovábbja, a full extrás életstílus megtestesítője! A félreértések elkerülése végett, az alábbi képen nem bőrülés látható:

Nos, egy ismerősöm jóvoltából az utóbbi időben többször alkalmam nyílt személyesen megtapasztalni a szóban forgó élményt, és csalódottan döbbentem rá, hogy már megint egy álommal kevesebb... Hiába ugyanis az ezerzónás, digitális, intelligens, "jéghideg" klíma, a tűzforró napon leparkolt bőrüléses autóban a felárért vásárolt marhabőr kárpit az elviselhetetlenségig hevül! Nagyon érdekelne, hogy vajon hogyan akadályozzák meg például Dubai utcáin, hogy a drága kabriók bőrülései hólyagosra, ropogósra süljenek? (Gondolom, nem a saját szaftjukkal locsolják...)

Na de tegyük fel, hogy a felhevült autóba sikerült komolyabb égési sérülések nélkül bejutnunk, és beüzemeltük a klímaberendezést. Lehet, hogy látszólag komfortosan érezzük magunkat, azonban minél több a szabad bőrfelületünk (pl. stílszerűen rövidnadrágban és izomatlétában vagyunk), annál több ponton kezdünk izzadni és az üléshez ragadni. A helyzet állítólag télen sem jobb, csak éppen fordított: a bőrülés hajlamos jéghidegre hűlni, amelyen az esetleges ülésfűtés is csak idővel segít. Hát ez minden, csak nem luxus életérzés.

Végkövetkeztetésként arra jutottam, hogy saját autóm szövet kárpitja sokkal praktikusabb, és ha már a fenyőillatról lemondtam, bőrillat nélkül is kibírom valahogy. Talán egyetlen érv szól a bőrülés mellett - feltételezem, hogy könnyebb letisztítani róla felhajtott galléros barátaink prémium hányását.

14 komment

Címkék: autó luxus bőrülés

Olvasói Tévhit: Nyáron a beton fellocsolása hűsít

2010.07.14. 21:45 :: misbelief

Köszönöm mindenkinek a türelmet, aki kitartóan visszajár blogomra új poszt reményében - ígérem, nemsokára kilábalok alkotói válságomból és újabb megrendítő erejű írásokkal jelentkezem! Addig is, kérem fogadjátok szeretettel Saints and Thieves eszmefuttatását egy igencsak aktuális témában!

A rekkenő nyári hőségben, főként a kertes házakból álló városrészekben gyakori látvány, hogy időről időre a lakosok fellocsolják a betont udvarukon, a leleményesebbek még a házuk előtt is. "Locsold fel egy kicsit már a betont, nem kapok levegőt!", vagy "Csináljál már egy kis hüvit a slaggal ide" - hangzanak el gyakran ezek a mondatok forró nyári délutánokon. Ha éppen az oly közkedvelt betonlocsolás után mondjuk fél órával megyek egy ilyen helyre, pontosan úgy érzem magam, mint a szaunában, amikor ráöntenek a kövekre, csak még jó illat sincs mellé. Gőzölög, párolog az egész, hamar felszárad, igazán erősen fogalmazva egy kalap szart nem ér a beton locsolása. Mégis rengetegen űzik. Pedig ezek az emberek is biztos láttak már olyat, hogy nyári eső után elkezd párologni a betonról a víz, miután elállt, és még gőzölög is, és szabályosan meg lehet fulladni tőle. Ami pedig már illúzió kategória, amikor Pest belvárosában, a nagykörúton a boltos reggel fellocsolja a járdát boltja előtt. Biztosan nagyon hűvös lesz tőle. Tudom, a port is el kell mosni, de az igazi szándék a nyári betonlocsolásnál a hűsítés.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zárójelben teszem hozzá, későtéli/koratavaszi időjárásos írásom a blog történetének egyik legparázsabb vitát kiváltó posztja volt - kíváncsian várom a már 14 fokban is izzadó olvasóim hőséggel kapcsolatos élményeit!

11 komment

Címkék: nyár kánikula olvasói rovat

Olvasói Tévhit: Egy párkapcsolat akkor szoros és bensőséges, ha a felek finganak egymás előtt

2010.06.18. 13:52 :: misbelief

Egy magát megnevezni nem kívánó olvasómtól egy olyan szösszenet kaptam, amit azon nyomban, minden kommentár nélkül publikálok! :)

Azt szokták mondani, hogy egy férfi-nő kapcsolat akkor válik igazán bizalmivá, ha mindkét fél teljesen felszabadultan, őszintén tud viselkedni a másik előtt. Ez részben igaz, ha arról van szó, hogy nyíltan beszéljünk a problémákról, osszunk meg mindent az ún. lelki társunkkal, tárulkozzunk ki, de az, hogy egymás előtt fingjunk szerintem nem tartozik ide. Egy párkapcsolat alapjában véve a szexualitásra épül, ezért szerintem 20 év után is úgy kell viselkedni, hogy a másik ne ábránduljon ki belőlünk. Az a véleményem, hogy a „nők nem szarnak” látszatát nem csak a lobogó szerelem idejében kell fenntartani, és mint férfi mondom, nem humoros a kanapén a feleségünk orra alá fingani.

Ha egy pár eljut oda, hogy egymás előtt finganak meg minden, ezzel gyakorlatilag beismerik, hogy számukra már semmit nem jelent a másik szexuálisan, nem érdekli őket, hogy kiábrándító-e a viselkedésük. Egy új nő/férfi előtt nyilván nem tennének ilyet, mert ilyenkor mindkét fél igyekszik a legjobbat mutatni, szexuálisan vonzó lenni. Nemhogy nem finganak, de még azon is aggódnak, hogy vajon nem mondtak-e valami hülyeséget a randevún. Persze sok-sok év után a legnagyobb románc is jó esetben barátsággá alakul, de ettől még mindvégig férfi-nő kapcsolat marad. Ha már egymás orra alá fingunk, ennyi erővel azt is megbeszélhetjük, hogy maradjuk együtt, fizessük a hitelt, neveljük a kölyköket, de mindenki kúrjon, akivel akar, hiszen egymást már nem izgatjuk, így féltékenységre sincs okunk.

 

66 komment

Címkék: szex párkapcsolat olvasói rovat

Tévhit #68: Tömegturistának lenni gáz

2010.06.15. 20:06 :: misbelief

Aki úgy érzi, hogy blogom lendülete mostanság megtorpant, az nem téved, de ennek csupán az az oka, hogy ugyebár itt a nyár és a szállodai WiFi elég gyenge a tengeren hánykolódó gumimatracomon.

Nos ezek után mi más is lehetne a mai téma, mint az utazás, a nyaralás! Az utóbbi években egyre pejoratívabb értelmet kapott a "tömegturizmus" szó, egyre kellemetlenebb bevallani, ha valaki nem Bolívia vagy Üzbegisztán rejtett természeti és kulturális szépségeit szeretné hátizsákos turistaként megismerni, hanem például a vatikáni Szent Péter-bazilika előtt tervez órákat sorban állni. Különféle fórumokon, blogokon lenézően, már-már lesajnálóan írnak a Mona Lisa előtt lábujjhegyen toporgó turistacsoportokról, vagy mondjuk az olasz Adrián napernyőért harcoló, vörösre sült családokról. Azon is szokás értetlenkedni, hogy minek fényképezi le mindenki a Colosseumot vagy az Eiffel-tornyot, mondván, hogy az interneten legalább 1 millió kép található ezen nevezetességekről.

Abban azt hiszem mindenki egyetért, hogy a tömegturizmus célpontjai nem véletlenül váltak a világ legnépszerűbb helyeivé, és igenis megvan annak a varázsa, amikor egy könyvekben, filmekben stb. ezerszer látott helyet végül élőben is megtekinthet az ember. Aki ezt nem érzi át, az járja be inkább a világot Google Street View-ban! Természetesen mindenki örülne, ha a Louvre-t csak neki nyitnák ki, ha nem lenne ott a sok hülye (mint a dugóban a többi autós), az is jó lenne, ha Párizs belvárosában ugyanannyiba kerülne egy kávé, mint Békéscsabán, de el kell fogadnunk, hogy ezek a helyek rajtunk kívül még érdekelnek pár millió embert. Lehet, hogy a népszerű turistacélpontok lehúzósak, zsúfoltak, talán nem is mindig olyan szépek, mint a profi fotókon, azonban TÉVHIT, hogy  hosszú életünkből néhány napot gáz rájuk szánni! Annak, aki évi 2-3 hét szabadsággal gazdálkodik, ne legyen rossz érzése, ha nem ismeri meg X ország/város "igazi arcát", bár ha már itt tartunk: sosem értettem, miért is kellene egy külföldi turistának az Andrássy út helyett a Havanna lakótelepen sétálgatnia?!

Ha megtehetjük, szintén ne érezzük kényelmetlenül magunkat, ha 2000 kilométert utazunk egy tömött tengerparti szállodába, amelynek területéről aztán egy hétig nem is nagyon mozdulunk ki. Bár látszólag felesleges, lélektanilag nem tesz rosszat, ha néhány napig bunkó magyarok helyett bunkó német turisták vesznek körül bennünket!

Na kellemes nyaralást mindenkinek, elnézést, de hívnak az animátorok!

163 komment

Címkék: utazás szabadság nyaralás városlátogatás

Tévhit #67: A felsővezetők vállán hatalmas a nyomás és a felelősség

2010.06.02. 11:28 :: misbelief

Előrebocsátom, hogy a posztban azokról lesz szó, akik nem vállalkozóként, (rész)tulajdonosként, hanem klasszikus alkalmazottként felsővezetnek. Tisztában vagyok vele, hogy a nagyvállalatok működésének visszásságaival filmek, filmsorozatok, képregények, blogok stb. tucatjai foglalkoznak, de még mindig sokan vannak, akik a csúcsmenedzsereket óriási feszültség alatt élő, munkamániás szakembereknek tartják.

A stressz természetesen jelen van az életükben, csakhogy ennek oka egészen máshol keresendő. Joggal gondolhatnánk, hogy egy felsővezető legnagyobb félelme, hogy komoly tapasztalata, felkészültsége ellenére rossz stratégiai, üzletpolitikai döntéseket hoz, amelyekkel romba dönti a vállalatot és alkalmazottak százai kerülnek az utcára. Ez ugyebár óriási felelősség! Az igazság azonban az, hogy egy busás fizetésért és prémiumért bejáró felsővezetőt egyetlen, általa nehezen befolyásolható dolog tart rettegésben: nehogy valaki, aki alatta van és érdemi, kézzelfogható munkát végez nagyot hibázzon, késedelembe essen, ezzel közvetve veszélybe sodorva az ő pozícióját, szakmai renoméját.

Nap mint nap az okoz nekik szorongást, nehogy por kerüljön a gépezetbe, nehogy bármilyen negatív esemény miatt rájuk terelődjön a figyelem. Ebből kifolyólag munkaidejük 87%-át az alkalmazottak dolgoztatása, számonkérése, beszámoltatása tölti ki különféle megbeszélések, értekezletek formájában. Naptárjuk mindig tele van, kommunikációs stílusukra jellemző a türelmetlenség, a gondterheltség, az ál-elégedetlenség, a célratörő, indulatos beszéd. A naivabb beosztottak hajlamosak azt gondolni: a nagyfőnöknek mindig rossz napja és rengeteg dolga van, ne akarjunk a helyében lenni!

Bár 3 hetes szabadságuk alatt hiányuk senkinek nem tűnik fel, semmiképpen nem állítanám, hogy a felsővezetők feleslegesek, hiszen kapcsolatrendszerük, tapasztalatuk, el nem vitatható éleslátásuk azért hozzájárulhat egy cég sikerességéhez. Az azonban komoly TÉVHIT, hogy a szívinfarktus leginkább őket fenyegeti! Nekik ugyanis van választásuk és nagyot hibázni sem tudnak. Büszkék rá, hogy a részletekkel nem foglalkoznak, a nem kedvükre való feladatokat egy tollvonással ledelegálják, írni-olvasni-számolni bevallottan nem szeretnek. Kedvenc Outlook funkciójuk a „Továbbítás” gomb, elfoglaltságuk mértékét szeretik a szándékosan olvasatlanul hagyott levelek számával érzékeltetni. Munkaidejüket felesleges házon kívüli találkozókkal, hosszú „üzleti ebédekkel” teszik még rugalmasabbá.

Hacsak nem vállalnak túl nagyot egy monacói jacht megvásárlásával, anyagi gondokkal nem küzdenek, állásuk esetleges elvesztése már rég nem egzisztenciális, hanem csak presztízs kérdés. Hétköznapi problémáik nincsenek, ügyes-bajos elintéznivalóikban titkárnőjükre támaszkodnak. A babérok learatásában szívesen közreműködnek, kudarc esetén pedig rajtuk kívülálló körülményekre hivatkozva, de a balhét hősiesen elvíve emelt fővel távoznak.

VAN ingyen ebéd.

13 komment

Címkék: vállalatvezetés munkahelyi stressz

Tévhit #66: A zebrán komótosan, cammogva kell átkelni

2010.05.25. 21:17 :: misbelief

Nem olyan régen leírtam ellenérzéseimet a seggfej autóvezetőkkel kapcsolatban, illetve már az is kiderülhetett, hogy nem vetem meg a tömegközlekedést sem. Nos ezek után minden lelkiismeret furdalás nélkül rúgok bele egyet a gyalogostársadalom egy csoportjába, és talán egyszer a kerékpárosok is sorra kerülnek (utóbbi lerágott csont, de garantált index-címlap).

Világszerte elismert pszichológusok hada foglalkozik annak kutatásával, elemzésével, hogy miként változik meg az emberek személyisége, magatartása - akár egyik percről a másikra - a közlekedés módjától függően. Ez persze leginkább azokon mérhető le, akik életük egy részét autósként, egy másik részét pedig gyalogosként élik (azaz például rajtam).

Én a magam részéről mindkét minőségemben igyekszem normálisan viselkedni, azaz autósként nem vadászom a gyalogosokra (csak ha nagyon pofátlanok), gyalogosként pedig nem leckéztetem az autósokat. Mai posztom tehát nem rólam, hanem azokról az öntudatos gyalogosokról szól, akik függetlenül attól, hogy ők maguk egyébként szoktak-e vezetni, szánalmas módon erőt fitogtatnak a zebrán.

A szóban forgó személyek elsőszámú lelőhelyei azok a közlekedési csomópontok, ahol a gyalogosoknak és a bekanyarodó autósoknak egyidejűleg zöld van. A KRESZ szerint ilyenkor a gyalogosoké az elsőbbség, amivel messzemenőkig egyetértek, ugyanakkor néhányan túlzásba viszik a joggyakorlást. Nyilvánvalóan nem a mozgásukban korlátozott és idős emberekről beszélek, hanem a láthatóan erejük teljében lévő állampolgárokról, akik szándékosan (!) kirakatnézegető tempóval kullognak át az úttesten.

A szemkontaktust jellemzően kerülik, de perifériás látómezejükben természetesen érzékelik a remegő térdű autósokat. 10 perccel ezelőtt talán még ők maguk is autóban ültek, viszont gyalogosként már egészen másképp látják a világot. Talán hirtelen egyfajta lázadás lesz rajtuk úrrá a nagytőkét megtestesítő, kisembereket elnyomó Kia Picanto-sokkal szemben! A fiatalabb generációnál egyébként a dolog inkább keménykedés, bátorságpróba: ők még szentül hiszik, hogy sípcsontjuk szilárdsága felveszi a versenyt egy Kamaz lökhárítójával. Aztán ha kiderül, hogy mégsem, ők akkor is a harcmezőn estek el, nem gyáván, ágyban, párnák közt!

Kedvenceim még a gondosan kivájt aluljáró ellenére csakazértis a felszínen átkelő hülyék. Ők azok, akik lomhán, teljes nyugalomban, semmivel nem törődve indulnak át egy minimum kétszer kétsávos, nagy forgalmú úton, hiszen pontosan tudják, hogy úgyis az autós lesz a hibás. Fékezzen, ha nem akar bajt! Ezek az emberek elméletem szerint sokkal jobban félnek a büntetésről, mint a maradandó sérüléstől vagy a körberajzolástól.

Azt hiszem, hogy sokaknak az alábbi gyalogosról kellene példát venniük! (jó, tudom, hogy a fél ország megkapta ezt a videót, de attól még vicces):

19 komment

Címkék: közlekedés gyalogosok

Tévhit #65: A melegeknek jó a stílusérzéke, jó az ízlése

2010.05.13. 10:22 :: misbelief

Előrebocsátom, hogy ez nem egy buzizós poszt lesz, úgyhogy a harcos homofóbok ne annyira örüljenek. Gyorsan lefutnám a kötelező köröket is: nekem nincs bajom a mássággal, közös megegyezés alapján szerintem mindenki azzal hál, akivel akar, továbbá biztos vannak meleg barátaim, csak még nem tudom ezt róluk. Azt az al-tévhitet is mindjárt eloszlatnám, hogy egy meleg férfi minden útjába kerülő férfire úgy néz - sokan nem rendelkeznek kellő önkritikával ahhoz, hogy belássák, sem nő, sem férfi nem szívesen közösülne velük. De ha történetesen valamennyire vonzók vagyunk, szerintem akkor sem kell félnünk, hogy egy zárt liftben megerőszakolnak, engem például anno még a sitten is békén hagytak.

Na de vágjunk bele fő témánkba, miszerint állítólag a sikeres divattervezők, stylistok, fodrászok, lakberendezők stb. között azért van annyi meleg férfi, mert nekik kifinomultabb a stílusérzékük, jó az ízlésük, művészi vénával rendelkeznek, kreatívak és így tovább. Ez egy TÉVHIT! A dolog ugyanis fordítva működik!

A fent felsorolt szakmákban éppen azért magasabb a homoszexuálisok aránya, mert tehetségtől, képességektől, affinitástól függetlenül ezek a szakmák jobban vonzzák a nőies férfiakat, mint például az autószerelés. Nem csoda hát, hogy egy saját neméhez vonzódó férfi fiatalkorától a klasszikus "meleg szakmák" iránt kezd érdeklődni, és ha kell, ha nem, ilyen területen is fog dolgozni. Minden személyeskedés nélkül vegyük például Lakatos Márkot. Belenéztem a Viasaton futó "Szeretem a testem" című műsorba. A műsor célja az lenne, hogy a férfiak számára (!) jobb nővé tegyék az önként jelentkező szereplőket, azonban Márk ruhaválasztása az esetek többségében kritikán aluli. Kimondhatjuk tehát, hogy neki például - bármennyire szeretné - nincs stílusérzéke. Ettől még persze miért ne lehetne menő stylist, hiszen a reklám- vagy marketingszakmában sem csak kreatív, tehetséges fiatalok érnek el látszólagos sikereket. Vagy idézzük fel magunkban Steiner Kristófot... Kifinomult ízlést sugall a lelki szemeink előtt megjelenő koboldszerű fiatalember? Na ugye!

Azt kellene végre belátni, hogy a trendkövetés vagy a polgárpukkasztás nem egyenlő a stílusérzékkel. Ahhoz ugyanis nem kell jó ízlés, hogy másokat majmolva fehér Macbookot vagy D&G termékeket vásároljunk.

(még sosem moderáltam ki egyetlen hozzászólást sem, ezután sem szeretnék, úgyhogy ha lehet, tartózkodjunk, amitől tartózkodni kell)

85 komment

Címkék: stílus homoszexualitás divat

Tévhit #64: Sok nőt érdekel a foci és a Forma 1

2010.05.10. 16:31 :: misbelief

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a Modoros vagy a Görbe Sminktükör már réges-régen kivesézte a férfias sportokért rajongó nőket, de ettől függetlenül én most megteszem. Környeztemben ugyanis egyre több az olyan fiatal nő, aki rettenetesen felkészültnek tűnik (!) fociból, Forma 1-ből, vagy mondjuk vízilabdából. Egyesek odáig merészkednek, hogy még meccsekre, versenyekre is ellátogatnak!

Nos korábbi posztjaimból talán már kiderült, hogy nem vagyok különösebben hímsoviniszta - valójában nemtől függetlenül röhejesnek tartom a túlzásba vitt kifelé történő szereplést. A férfiak zömét valóban vonzzák például az autók, a sör, vagy a foci, de férfiasságuk erőltetése érdekében sokan rájátszanak erre (ilyesmikről már írtam - csípős ételek, kemény zene stb.). A nők esetében ezúttal csak egyik vesszőparipámat, a tudatosan felvett cipőmániát emelném ki. Arra szeretnék tehát kilyukadni, hogy semmiképpen sem kívánom elvenni a nőktől a férfias sportok iránti rajongás jogát, és elhiszem, hogy néhányukat őszintén érdekel Kimi Raikkönen körideje és kotongumicsere stratégiája.

Ami azonban furcsa, hogy a szóban forgó nők előszeretettel választanak rajongásuk tárgyául olyan sportolókat, csapatokat, akiket tudat alatt vagy felett megfelelőnek tartanának megtermékenyítőjüknek és jövőbeni gyermekeik apjának. Ebben persze nincs semmi szégyellnivaló (bár kissé szomorú), csak felesleges mindezt azzal palástolni, hogy betéve tudjuk a kapcsolódó statisztikákat és fennhangon szakértjük az eseményeket. Egyszerűen ez a nőknek nem áll jól. Csak hogy érzékeltessem a dolog fonákságát, kicsit olyan ez, mintha egy felnőtt, heteroszexuális férfi elvakult, komoly lexikális tudással rendelkező szinkronúszás vagy műkorcsolya rajongó lenne, pedig valójában csak szétnyitott női combokat akar nézegetni.

Hát valljuk be, utóbbit igen ferde szemmel nézné a társadalom! Annak ellenére, hogy a közfelfogás szerint a férfiakat hajtja minduntalan a vadászösztön, kizárólag nők képesek felnőtt fejjel egy vagy több, számukra jó eséllyel elérhetetlen vadidegen férfi miatt sporteseményekre, színházba, koncertre, vagy éppen blog felolvasó-estre járkálni!

104 komment

Címkék: sport nők forma 1 rajongás labdarúgás

Tévhit #63: A barátoknak illik segíteni a költözésben

2010.04.30. 10:49 :: misbelief

Ismét itt vagyok, saját felelősségemre távoztam abból a svájci idegszanatóriumból, ahová egy lesújtó kritika miatt kerültem be.

Néhány korábbi posztom (pl. ez vagy ez) alapján sokan hihetnék, hogy nincsenek barátaim, ez azonban nem igaz. Olyannyira nem, hogy eddigi életem során sajnos jó párszor kénytelen voltam segédkezni azon barátaim költözésénél, akik egy sokmilliós lakás megvásárlását követően sajnálták a pénzt egy költöztetésre szakosodott vállalkozó bevonására.

Hirtelen nem ugrik be, hogy volt-e már ilyen, de egy klisékre épülő sör- vagy lakáshitel-reklámban nagyon jópofának tűnhet, amikor egy napfényes hétvégi napon a jókedvű baráti társaság új lakásba költözteti egyiküket. Az elképzelt reklámfilm forgatás alatt természetesen üres hullámpapír dobozokkal, illetve hungarocell bútorokkal dolgoznak a szereplők, és a forgatókönyv szerint önfeledten kacagnak, amikor egy párna kiszakad és az új lakást beteríti a hófehér madártoll!

Nos ezúton jelezném azoknak, akik esetleg első költözésük előtt állnak, hogy ez az esemény cseppet sem idilli, főként a rakodómunkásnak és fuvarozónak felfogadott barátok számára nem. A legkellemetlenebb, hogy egy ilyesfajta segítségkérésre nehéz nemet mondani, hiszen mint tudjuk, az igaz barát a bajban is ott van, ha kell. Ha tehát nincs egy tengerentúlra szóló repülőjegyünk a költözés napjára, akkor komoly dilemma előtt állunk. A vonatkozó napunkat elcseszve és gerincünk épségét kockáztatva kénytelen-kelletlen igent mondhatunk, vagy reménykedhetünk, hogy a társaság másik öt tagja mind igent mond, és mondvacsinált egyéb elfoglaltságunk miatt hiányunk nem lesz emlékezetes.

Utóbbi esetben semmiképpen ne érezzük úgy, hogy barátunkat cserbenhagytuk - gondoljunk arra, hogy neki sem okoz lelkiismeret furdalást, hogy a mosógépet vagy a hűtőszekrényt hónuk alá kapó kopasz izomkolosszusok felbérlése helyett a 30-as karú haverjait, valamint azok nem teherszállításra kitalált Opel Astráját dolgoztatja!

36 komment

Címkék: költözés barátság

Tévhit #62: A negatív reklám is reklám, avagy...

2010.04.21. 09:10 :: misbelief

Mit érdemel, aki szórólapot tesz az ablaktörlő alá?! Vendégposztom a Bünti Blogon! :)

Címkék: reklám szórólap bünti blog

Tévhit #61: A szakdolgozat formai követelményeinek van értelme

2010.04.15. 12:07 :: misbelief

Ismét itt az évi rendes szakdolgozat szezon, fiatal felnőttek ezrei izzadva gyúrják reménybeli remekművüket, azaz kutatnak, elemeznek olyan témákat, területeket, amelyeket valójában előttük már rengetegen feldolgoztak. Ilyenkor erős a csábítás egy internetről letöltött kész anyag címlapjának szimpla lecserélésére, de a nagy tét miatt erre azért kevesen vetemednek.

A szakdolgozatírás lényege, hogy az adott témában jártas, több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szaktekintélyek 300-500 oldalas könyveit olvasgatva a 23 éves diák találja fel a spanyol viaszt, azaz tárjon fel olyan összefüggéseket, ellentmondásokat, alkalmazzon olyan újfajta megközelítéseket, elemzési módszereket, amelyek az életüket ennek szentelő őszülő halántékú tudósok figyelmét eddig valahogy elkerülték. Nos lássuk be, erre az esély igen kevés, de azért a tantestület kedvéért neki kell futni (ha éppen szakdolgozatírásban lévő olvasóim elfogadnak tőlem egy hasznos tanácsot: igyekezzenek minél több egyes szám első személyű mondatot írni, és a gondolat máris „saját kútfőből” származónak tűnik!) Fontos játékszabály még, hogy a felhasznált irodalomból a legegyszerűbb tőmondatokat sem szabad egy az egyben kimásolni, ezért a szakdolgozás jelentős részét az átfogalmazás, a szinonimák keresése, a szórend megfelelő átalakítása teszi ki. Na röviden ennyit a tartalomról, és most térjük át címbeli témánkra, a formai követelményekre!

Természetes dolog, hogy van egy minimálisan elvárt terjedelem, amelyet legegyszerűbben a betűméret, sorköz, margó stb. egységes megkötésén keresztül lehet kontrollálni. Ebben még nem látok semmi kivetnivalót. Ami viszont felháborít, hogy a szakdolgozatkötő-ipar még mindig virágzik! Nem elég a megírással járó stressz, diákok tömege fut versenyt az idővel a leadási határidő körüli napokban, hogy súlyos pénzekért X példányban bebőrköttesse és arannyal feliratoztassa művét!

Kérdem én, miért?! Mert az biztos, hogy nem a nagy betűs Életre való felkészítést szolgálja, hiszen az egész jól elvan összetűzött vagy bespirálozott dokumentumokkal. A bőrkötés és az arany felirat eltörlése dollármilliókat hagyna a háztartásokban és csökkentené a stressz okozta rákos megbetegedések számát!

67 komment

Címkék: felsőoktatás szakdolgozat

Villám-tévhit: Hazánkban már mindenkinek 16:9-es LCD tévéje van

2010.04.12. 11:23 :: misbelief

Mindenekelőtt elnézést kérek lelkes olvasóimtól, hogy egy ideje nem volt új poszt, de hát a kampány lekötötte minden kapacitásomat és valójában most is csak egy percre ugrottam be tehát rövid leszek. Mentségemre szóljon, hogy az elmúlt hetekben keresztül-kasul jártam az országot, beszélgettem az utca emberével, meghallgattam panaszaikat a blog.hu motor bizonytalanságáról, éterben elveszett kommentekről, az elviselhetetlen 14 fokos hőségről, és egyéb, mindennapokat megkeserítő problémákról.

Villám-posztomban a nép haragját tolmácsolva már most felszólítom az új kormányt, hogy  - what’s power? - hatalmával élve haladéktalanul állíttassa vissza a közszolgálati tévé képernyőjét a 4:3-as oldalarányra, mivel az áruhitel statisztikák ellenére TÉVHIT, hogy ma már mindenkinek ilyen televíziókészüléke van! Az m1 választási műsorában gyakorlatilag pont az érdekes adatokat tartalmazó oszlopot sikerült olyan pozícióba helyezni, hogy a Junosztyunk képernyőjére már nem fért ki, de a Color Staros szomszédunk is ugyanerről számolt be.

Ha ez már eleve benne van a kormányprogramban, akkor bocs, nem olvastuk...

106 komment

Címkék: m1 televízió lcd kormányváltás

Tévhit #60: 14 fokban már indokolt a rövid ujjú

2010.03.30. 10:31 :: misbelief

Minden évben megfigyelhető, hogy a tavasz beköszöntével, amint kisüt a nap és a hőmérő higanyszála mondjuk 14 fok fölé kúszik, megjelennek az utcán a rövid ujjú pólós, ne adj isten pólós-rövidnadrágos fiatalok. Mai posztomban elsősorban hozzájuk szólnék, de aki nem érzi érintettnek magát, kérem, az is olvasson tovább!

Gyerekek! Természetesen teljes mértékben elfogadom, hogy az emberek hőtűrő képessége jelentősen eltér - sokan vannak, akik 23 fokban már izzadnak mint Havas Henrik, és biztos olyanok is, akik ugyanekkor még fűtenek az autóban. Na de ne akarjátok bemesélni nekem, hogy nem fagy be a seggetek a kora tavaszi csípős reggeleken, akkor, amikor a lakosság zöme még legalább átmeneti kabátban vagy pulóverben járja a várost! Nem arról van szó, mi is örülünk a jobb időnek, de türelem, a nyár még odébb van!

Kutatásaim szerint alapvetően háromféle embertípusra jellemző az indokolatlan alulöltözés: (i) az amatőr testépítőkre, (ii) az extrémebb "outdoor" tevékenységek (pl. sziklamászás) megszállottjaira, valamint a nők között (iii) a kurvásabb vonal képviselőire. Az első csoport esetében a fő motiváció, hogy mielőbb megmutassák a világnak a téli hónapokban kreatinnal felépített, libabőrös zsírizmukat. A második csoport tagjai azt szeretnék kifejezni, ők a természet gyermekei, csak kényszerből élnek egy mérsékelt égövi világvárosban, valódi életterük a tajga vagy a tundra! Nos, ezúton hívom fel figyelmeteket, TÉVHIT, hogy mindenki titeket csodál, leginkább észre sem vesznek titeket (vagy ha igen, röhögnek), úgyhogy nyugodtan dobjatok magatokra egy Everlast mackófelsőt vagy egy Sherpa thermopulóvert! Ami a harmadik csoportot illeti, nos maradjunk annyiban, hogy ha nektek így jó, akkor nekem nyilván nincs ellenvetésem (a meredező mellbimbó amúgy fáj?).

A rend kedvéért a végén szót ejtenék egy tágabb kört érintő problémáról is, nevezetesen, hogy az évszakok változását azért a fenti csoportokba nem sorolható "átlagemberek" is nehezen kezelik. Ennek köszönhető, hogy míg az októberi 19 fokban sokan még pólóban szaladgálnak, addig a tavaszi 19 fokban egyesek még télikabátban nyomják. Szóval nehéz ügy...

232 komment

Címkék: tavasz öltözködés

Blogom hatása a reklámiparra

2010.03.27. 19:52 :: misbelief

Lehet, hogy Modor Tibi posztjai szerepelnek a Unit Magazinban, lehet, hogy Nyelvész Józsi a csapból is folyik, az én blogom viszont új korszakot nyitott a nyomtatott reklámok világában!

Nemzetközi jogászok bevonásával éjszakákon át gyúrtuk a formátum-átadás pénzügyi feltételeit, de most végre megszületett, íme, itt van teljes valójában!

Keressétek az újságárusoknál kapható újságokban! (Van továbbá három raklapnyi Listerine®-em, ha valakit érdekel, ugyanis ezzel fizettek ki)

4 komment

Címkék: reklámipar

Tévhit #59: Az ágyba vitt reggeli idilli

2010.03.24. 20:23 :: misbelief

Előző, érdemtelenül és bántóan alulkommentált posztom után ma egy minden bizonnyal tömegeket megmozgató témával folytatom cikksorozatomat.

Sokan nem tulajdonítanak túlzott jelentőséget a filmek, sorozatok, tévéműsorok való életre gyakorolt hatásának, pedig valljuk be őszintén, számos élethelyzetre, "életérzésre" azért vágyunk, mert a tévében/filmvásznon vonzónak tűnik (biztos nem csak én vettem észre például, hogy évek óta egyre több önjelölt Carrie Bradshaw szaladgál Budapesten papírpoharas kávéval a kezében, pedig még meg sem nyílt az első Starbucks). Természetesen tudom, hogy azért inkább a filmek táplálkoznak a való életből, nem pedig fordítva, de az mindenesetre biztos, hogy az ágyba vitt reggeli elterjedéséért - és máris rátértünk mai témánkra - a filmipar az elsőszámú felelős!

Amerikai filmek tipikus jelenete, hogy a szaxofonos zenével kísért szenvedélyes éjszakai dugást követő napsütéses (!) reggelen az energiától kicsattanó férfi tálcán kínált bőséges reggelivel kedveskedik az ágyban ébredező nőnek. Elmaradhatatlan kellék többek között a frissen facsart narancslé, a még meleg péksütemény, a gőzölgő kávé, szóval minden, ami kell. Na de nézzük meg ezt a romantikus élethelyzetet egy kicsit közelebbről:

Ha nem lennének a filmek, egy egészséges, alvásproblémákkal nem küzdő férfinak sosem fordulna meg a fejében, hogy az ágyból kipattanva pazar kontinentális reggelit kerekítsen, függetlenül attól, hogy mekkora a szerelem és/vagy mennyire szeretne a nője kedvében járni. "Köszönhetően" azonban hollywoodnak, a dolgot sikerült elültetni a nők fejében, így ha beszélünk róla, ha nem, egyfajta nyomás nehezedik ránk. Nos én azt mondom, hogy álljunk ellen, mivel ezzel partnerünknek is jót teszünk!

Most azon hölgyolvasóimhoz fordulok, akiknek még sosem vitték ágyba a reggelit, de vágynának rá. Kérem, gondoljanak bele, hogy egy másfélkilós tálcával a paplanjukon ébrednek, felküzdik magukat valami kényelmetlen, félig ülő pozícióba, majd félálomban, csipás szemmel, összeragadt, lepedékes szájjal, feszülő húgyhólyaggal nekiállnak falatozni! Ugye nem is hangzik már annyira jól?

Lássuk végre be, a filmek legveszélyesebb hazugsága nem az, hogy egy utcai verekedés 10 percig tart - az ágyban reggelizés ugyanolyan erőltetett és életszerűtlen, mint rózsaszirmokkal teledobálni az előszobát!

41 komment

Címkék: reggeli film párkapcsolat romantika étkezés

Tévhit #58: Adjuk magunkat/legyünk önmagunk!

2010.03.19. 14:48 :: misbelief

A címben szereplő frázist sokszor, sokhelyütt hallhattuk, olvashattuk különféle neves vagy névtelen tanácsadóktól, szakértőktől, leginkább az állás- vagy párkeresés vonatkozásában.

Néhány korábbi posztomból bizonyára már kiderült, hogy nem vagyok túlzottan híve a képmutatásnak, a kifelé való szereplésnek, azonban úgy gondolom, hogy bizonyos élethelyzetekben egyszerűen nincs más út a boldoguláshoz! Mivel nagyon kevés a műsoridő, a fent említett két nagy témakör közül én most az álláskeresésre koncentrálnék, de egy másik alkalommal majd a párkeresésről is szót ejtek. Nos kezdjük akkor...

Azon tanácsadók, akik szerint az állásinterjún mindenekfelett magunkat kell adnunk, vélhetően hatásvadász amerikai sikerkalauzokból, motivációs könyvekből szerezték lexikális tudásukat. Aki ugyanis nem alkalmi dokkmunkát keres, hanem hosszútávon szeretne/kényszerül egy fiatal, dinamikus csapat tagjává válni, annak bizony el kell fogadnia a játékszabályokat. Többek között például azt, hogy egy nagyobb szervezetnél az első próbatételt sok esetben egy olyan HR munkatárs meggyőzése jelenti, akinek nagy valószínűséggel fogalma sincs a betöltendő pozícióról.

Mindenekelőtt nem árt tudni, hogy a „jelentkezésemet bizalmasan kezeljék” hangzatú kérésünk ellenére fényképes önéletrajzunk jó eséllyel be fogja járni az egész irodaházat, amennyiben annak tartalma erre okot ad (elég egy vicces arckép vagy az őszinte kitárulkozás furcsa hobbinkról). Ettől függetlenül nem elképzelhetetlen, hogy behívnak minket interjúra, amikor is el kell hitetnünk az első rostát végző 22 éves interjúztatóval, hogy bizony legfőbb vágyunk az XY Hungary Kereskedelmi és Szolgáltató Kft-nél dolgozni, és eszünkbe nem jutott pont ugyanezt a motivációs levelet eljuttatni még 30 másik helyre! Naiv vallatónk ugyanis - akármilyen hihetetlen - még nem tudja, hogy ez csak egy kötelező játszma - ő valóban elvárja a maximális elkötelezettséget társaságuk iránt (minél fentebb jutunk, annál inkább elkezdhetjük adni magunkat).

Egy másik fontos dolog, hogy ezen a szinten nem elsősorban beszédünk tartalma, szakmai felkészültségünk szintje számít, hanem hogy mennyit "ööö"-zünk. Igaz ez akkor is, ha egy olyan állásról van szó, ahol ennek nincs túl sok jelentősége. Arra a sztenderd kérdésre, hogy hol látjuk magunkat 5-10 év múlva, jó előre készüljünk fel, mert erre önmagunkat adva nem fogunk tudni az elvárásoknak megfelelően válaszolni. Aztán, mi van még... Ja igen, azt se feledjük, hogy a fizetési igény valamiért nagyon kényes téma! Igyekezzünk érzékeltetni, hogy a pénz számunkra a legutolsó szempont, leplezzük, hogy ennek az egész munkavállalásnak ez a célja. Elsősorban a kihívásra, a szakmai fejlődés lehetőségére helyezzük a hangsúlyt!

Amennyiben az interjú végén az a megtiszteltetés ér minket, hogy mi is kérdezhetünk egyet-kettőt a cégről, mindenképpen rejtsük véka alá, hogy a büfé kínálata, az irodaház kilátása, vagy a női/férfi felhozatal minősége jobban izgat minket, mint a cégcsoport előző évi konszolidált árbevétele. Legvégül pedig meg ne merjük bizalmaskodva kérdezni, hogy a minket tesztelő középszerű kolléga vajon hogyan tudta kijátszani a rendszert, azaz hogyan tudott bekerülni egy olyan vállalathoz, ahol az álláshirdetések tanúsága szerint még a fénymásoló asszisztensnek is  harvardi diplomával kell rendelkeznie.

(Further reference: http://modoros.blog.hu/2009/03/28/az_allasinterju)

9 komment

Címkék: munka hr állásinterjú munkahely

Tévhit #57: Ha előre bejelentjük, kiírjuk, akkor mindent szabad

2010.03.14. 21:43 :: misbelief

Igazán nem szeretném elvenni az üstökösként felívelő Bünti blog kenyerét, azonban itt az ideje, hogy legalább írásban megtoroljam lakóközösségem bizonyos tagjainak a bűneit!

Azoknak, akik nem egy isten háta mögötti tanyán születtek és azóta is ott tengetik napjaikat nyilván nem kell részletesen bemutatni a társasházi élet nehézségeit, árnyoldalait, legyen szó akár egy újépítésű lakóparkról, egy gangos házról, vagy egy tízemeletes panelházról. Időnként, akarva vagy akaratlanul sajnos kénytelenek vagyunk zavarni közvetlen és közvetett szomszédjaikat, súlyosabb esetben a tágabb lakókörnyezetünket, de ami rosszabb, hogy néha ők is kénytelenek zavarni bennünket. Nem térnék most ki az olyan mindennapokat megkeserítő dolgokra, mint például a gyereküvöltés, a nagyothalló nyugdíjasok tévézése, vagy a szomszéd által odaégetett rántott hal bűze. Amiről viszont beszélni szeretnék az az a  TÉVHIT, miszerint ha egyoldalúan bejelentünk egy előre eltervezett, a szokásos ingerküszöböt jelentősen meghaladó zavarást (általában lakásfelújítást vagy házibulit), akkor ettől kezdve csuriban vagyunk, gyakorlatilag minden szabad…

Nos természetesen nagyon szép hagyomány és mindenképpen több mint a semmi, ha lépcsőházunkban előzékenyen kifüggesztjük, hogy a következő hetekben felújítjuk lakásunkat vagy aznap este házibulit tartunk, ugyanakkor van ezzel egy kis probléma: attól, hogy a fél lakópark életét pokollá tevő tevékenységünkről egy szűk kört előre értesítettünk, még nem vagyunk feljogosítva arra, hogy például szombat vagy vasárnap reggel fél 8-kor (amikor minden normális ember alszik) félnapos falbontásba vagy csempeleverésbe kezdjünk. Rajtunk kívül ugyanis senkit nem hat meg, hogy nem vagyunk hajlandóak szabadságot pazarolni a lakás hétköznap délelőtti szétverésére.

Térjünk át az ún. házibulikra. Magunkon és barátainkon kívül szintén senkit nem érdekel, hogy nem kerek 27 évesek lettünk vagy sikeresen megtermékenyítettük barátnőnket, ezért ha ünnepelni szeretnénk, 4. emeleti garzonlakásunk helyett keressünk inkább egy erre alkalmasabb helyet. Ugyanis hiába plakátoljuk ki egy nappal a „nagy” esemény előtt, hogy az esetleges (?) kellemetlenségért előre elnézést kérünk, ettől még az erkélyen való hajnali kettőkori hangos pofázásra (mert bezzeg a cigizést a lakásunkban nem engedjük!) és a Black Eyed Peas aktuális slágerének feltekert hangerővel történő üvöltetésére egyszerűen nincs mentség!

Kérem, hogy ha bármely szomszédom a posztból magára ismert, a következő alkalommal ne csak egy lépcsőházba kitűzött papíron tájékoztasson a terveiről, hanem emellett dobjon be mintegy 100 ezer forint értékben üdülési csekket a postaládámba!

48 komment

Címkék: házibuli lakásfelújítás hangzavar lakóközösség

Tévhit #56: Autópályán száguldani teljesítmény

2010.03.10. 11:23 :: misbelief

Tudom, hogy a közlekedési kultúra a hazai blogoszféra egyik legkedveltebb és ezért talán legelcsépeltebb témája, de a teljesség kedvéért azt hiszem, nekem is szánnom kell pár bekezdést a kérdésre.

Bár állítólag a magyar felsőoktatás világszínvonalú meg mi adtuk a legtöbb Nobel-díjast és programozó-zsenit a világnak, valahogy mégis úgy érzem, hogy összességében elég sötét nemzet vagyunk. Értem én, hogy balsors, akit régen tép meg ilyenek, de ettől függetlenül a mai napig nem hiszem, hogy egy adott ország sikeréért vagy kudarcáért csakis az országot irányító párszáz politikus felelős, a sokmillió lakos nem. Nyilván egy béna és/vagy korrupt államvezetés (beleértve kormányt és ellenzéket egyaránt) jelentősen hátráltatja a fejlődést, de a békés, kulturált egymás mellett élés valahol máshol gyökerezik.

Na hosszú bevezetőm után oda akarok kilyukadni, hogy pártucat magyar lángelme elvitathatatlan érdemei mellett az ország lakosságának egy igen jelentős része azt tartja élete legnagyobb teljesítményének, hogy megszerezte a gépjárművezetői engedélyt. Ennek köszönhetően ma Magyarországon önmaga szerint szinte mindenki kiválóan, magabiztosan, dinamikusan vezet, legalábbis ritkán hallani bárkitől is, hogy saját vezetési képességeit kritizálná, vagy akár csak átlagosnak, „semmi különösnek” tekintené. Az ártatlanabb, idősebb korosztály esetében az önfényezés egyik elterjedt formája a levezetett balesetmentes kilométerek hangoztatása (érdekes, nekem pl. gőzöm sincs a sajátomról). Rajtuk igazából csak mosolygok, ugyanakkor zsigeri gyűlöletet érzek a másik nagy csoportot alkotó ún. vad vezetők iránt. A poszt tulajdonképpen róluk szól.

Nos akkor én itt, most bevallom, hogy szerintem én tök átlagosan, teljesen normális módon, autóstársaimat nem veszélyeztetve, de nem is hátráltatva közlekedem. Parkolni is tudok, de ha két autóval távolabb van egy nagyobb hely, akkor inkább azt választom. Elsősorban az esetleges büntetés elkerülése érdekében autópályán ritkán lépem át a 150 km/h-t, jellemzően 130-140 között közlekedem. Leszarom az adrenalint és a száguldás állítólagos szabadságát. Mindezek ellenére pontosan tudom, hogy főleg egy nagyobb autóban semmiféle erőfeszítést, speciális tudást, lélekjelenlétet, bátorságot nem igényel 180-190-nel robogni, az így közlekedő autósokat azonban mégis valamiféle félelemmel, gyűlölettel vegyes tisztelet övezi! (a képen klikk a nagyításhoz!) 

Az autópályai etikettben teljesen elfogadott dolog, hogy a minket levillogó, egyébként nyilván céltalanul* siető seggfejeket mihamarább előzékenyen elengedjük (még ha mi magunk is tempósan haladunk), mintha valamiféle tragikus fogyatékosság lenne részükről, hogy nem tudnak rálépni a fékpedálra (végül is az is, mégpedig szellemi). Értem én, hogy senki nem akar tűzharcba keveredni egy vastagnyakú maffiózóval, de azért ha nem állunk keresztbe előtte, akkor erre elég kicsi az esély. Ennél már csak az a viccesebb, amikor valami szakadt, de tuningolt Suzuki Swift próbál a villogásával megfélemlíteni…

Több szót a téma - mármint tőlem, nem olvasóimtól! - nem is igényel.

* na de most komolyan, az élet és az utak császárainak ugyan hova kellene időre odaérniük?!

139 komment

Címkék: közlekedés autópálya sebesség

Tévhit #55: A hangoskönyv jó ajándék

2010.03.03. 22:48 :: misbelief

Folytatván bő négy hónappal ezelőtt megkezdett sorozatomat, ma ismét egy olyan termékről szeretném lerántani a leplet, amelyet magának sosem vásárolna az ember, ugyanakkor előszeretettel adja ajándékba.

A népszerű irodalmi művekből készült hangoskönyvek általam ismert, és jelenleg talán egyetlen létező fajtája az, amelyet valamely neves színművészünk olvas fel elejétől a végéig kellemes hangon, tökéletesen artikulálva. A koncepció nagyon jónak tűnik, hiszen könyvet olvasni jó, de valljuk be, néha azért fárasztó. Van-e egyszerűbb és kényelmesebb módja magunkba szívni a kultúrát, minthogy berakjuk a CD-t, feltesszük a fülhallgatót, és szemünket lehunyva felolvastatjuk a könyvet Csernák Jánossal vagy Mácsai Pállal?

Nos, én azt gondoltam, hogy nincs, mindaddig, amíg három egymást követő napon el nem aludtam egy 8 órás hangoskönyv első 15 percén (tekintve, hogy minden nap kénytelen voltam újra és újra az elejétől nekifutni)! A probléma ugyanis a következő: amikor az ember könyvet olvas, fejében megelevenedik a történet, a karakterekhez eltérő hangokat és arcokat társít, egy saját belső világot kreál magának, aktív részesévé válik a cselekménynek. A hangoskönyvet ezzel szemben egyetlen érces vagy búgó hang olvassa fel, sok esetben háttérzajok sincsenek, a hallgató passzív, és ha még a szeme is csukva van, egyenes az út az elalváshoz! A természetellenességet tovább tetézi, hogy a női szereplők is mondjuk Bodrogi Gyula hangján szólalnak meg…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miután az esti könyvhallgatást feladtam, kipróbáltam ugyanezt az autóban. Bár fennállt a veszélye, el szerencsére nem aludtam, azonban szinte percenként elkalandoztam. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a steril szinkronstúdióban felvett egyszemélyes, modoros felolvasásnál még az is jobban leköt és éberebben tart, ha Bolgár György beszélget valakivel az uniós térségfejlesztési támogatások rendszeréről (ha lesz pár furcsa baleset, azt sem tartom kizártnak, hogy a következő KRESZ-módosítás során betiltják a vezetés közbeni hangoskönyv hallgatást).

Lehet, hogy létezik ilyen, de ha nem, akkor azt javasolnám a hazai hangoskönyv-kiadóknak, csináljanak inkább rádiójáték szerű hanganyagokat, tehát a könyveket több színész olvassa fel, legyenek hangeffektek, háttérzajok satöbbi-satöbbi. Ez persze biztosan többe kerül, de legalább jobban fogom értékelni, ha megkapom ajándékba!

31 komment

Címkék: olvasás hangoskönyv ajándék

Olvasói Tévhit: Aki nézi a „Barátok közt”-öt, színvonalasnak is tartja

2010.03.01. 11:12 :: misbelief

Hát ilyen sem nagyon volt még, hogy egy komplett írást kaptam egy olvasómtól, úgyhogy ezúton örömmel teszem közzé Dave (a.k.a Retardátor, mint semmirekellő) munkáját. Kicsit élvezem is a helyzetet, hogy kívülállóként, hátradőlve figyelhetem, mit kap majd a hozzászólásokban a szerző, mivel a „Barátok közt”-öt én magam sohasem néztem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem értem, miről szól a poszt, sőt!

Nem elvéve Dave kenyerét előljáróban csak annyit, hogy bizony sokan vagyunk, akik egy hosszú, szellemileg és fizikailag kimerítő munkanap után szívesebben nézik vacsora közben a Fókuszt vagy egyéb szennyműsorokat, minthogy kortárs verseket olvassanak fel egymásnak a szalonban. Iskolázottságtól, intelligencia szinttől, műveltségtől függetlenül. Na de lássuk Dave szárnypróbálgatását!

Ezekben az időkben a kultúra fogalma főként, mint kiváltság, luxus-szerű élvezeti cikk jelenik meg a köz nagy részének tudatában, illetve egy állandó magja a média körüli vitáknak. Kultúrát nem kapni a kertévében, az csak rombolja az azt bámuló szerencsétlen elméjét, stb.

Gondolom, senkinek nem kell bemutatni az előző elméletre hozott példámat, kicsiny hazánk nagy sikerű magyar szappanoperáját: a Barátok közt című, méltán fikázott elismert sorozatot.

Rengetegen nézik, különben már rég kiírták volna az összes létező szereplőt, hogy Magdi anyust kövessék a feledés homályába csomagolt mély karriertemetőbe (bár szerintem maga a sorozat is az).

De töretlen sikerét, és „magas” színvonalát indulása óta tartja, és a normálisabb emberek jó része ezért szidja is a törzsközönséget, amiért műsoron tartják ezt a borzalmat. Ám az, hogy aki nézi a Barátok közt-öt, az színvonalasnak is tartja, egy TÉVHIT!

A csökött agyú és már egy ideje gondolom enerválttá lett forgatókönyvírók által kiizzadt történetek, események, FORDULATOK (főleg pénteken), illetve a leghülyébbek számára leamortizált párbeszédek, és menő kifejezések („totál káó a csávó”) nem hiszem el, hogy nem szúrnak szemet a Barátok közt-ön vegetáló társadalom legalább háromnegyedének.

Mégis nézik, mert valamikor függők lettek, életük egy olyan szakaszában, amikor védtelenné váltak a kéjesen kínálkozó lehetőséggel szemben, hogy mások életét is bámulhatják, mondván „talán azoknak nem lett olyan szar a mai nap, mint nekem”.

Hiába látják, hogy itt senki sem dolgozik, csak a pofáját járatja ezerrel, hogy kibeszélje az aktuális és nagyon meghatározó eseményeket a lépcsőházban.
Hogy a lakásban csak cipővel járkálnak az emberek.

Hogy mindenki legnagyobb problémája valami olyan dolog, ami mellett egy normális ember elsiklana.

Hogy a pincérnőnek mutáns képességei vannak, hisz egész nap képes magas sarkúban felszolgálni – persze egy óra munkaidőből legalább felet azzal tölt, hogy a magánéletét meséli el egy épp nem dolgozó, Rózsában rohadó vendégnek, és ez alatt mindkettejüknek van pénze, de hogy honnan?

Hogy a legbugyutább és legérdektelenebb történések után is sokatmondóan bölcs arckifejezéssel tudják lezárni az aznapi részt, hogy aztán szombat éjjel a körém csavarodott, izzadt lepedőm fogságában izguljak a végkimenetelen.

De nincs végkimenetel, mert nincs vég, akit beszippantott ez a fos, annak már csak az illető csatorna beszüntetésének reménye marad, hogy végre kikezelődjön ebből a súlyos és titkolt betegségéből – Ő a Barátok közt-öt Nézi.
Hogy baj-e az, ha van egy ilyen sorozatunk? Ez már egy összetettebb kérdés, s nem is szándékozom megítélni, az már tényleg isteni képesség lenne.

 

20 komment

Címkék: tévé barátok közt olvasói rovat

Tévhit #54: A húsételek királya a véres steak

2010.02.26. 09:20 :: misbelief

Persze megint oda lyukadunk majd ki, hogy ez ízlés kérdése, pedig nem így van… Vélhetően amerikai hatásra, jó pár éve már hozzánk is begyűrűzött az a kényszerképzet, miszerint a férfiasság egyik alapvető kelléke a marhasteak imádata. Ugyanúgy mint a durván csípős ételek esetében, egy negyedkilós, kívül szenes, belül véres húsdarab elfogyasztásával könnyen a középpontba tudunk kerülni társasági étkezések során, főként, ha jó nagy felhajtást kerítünk köré.

Rendeléskor hangosan, jól artikuláltan közöljük a pincérrel, hogy mennyire átsütve kérjük a húst - természetesen minél nyersebbre kérjük, annál férfiasabbnak fogunk tűnni. Ha valaki ezután fogja csak kipróbálni a dolgot barátai körében, javaslom, hogy a Google segítségével mindenképpen tájékozódjon az átsütési fokozatok angol elnevezéséről!

Miután kihozták túlárazott ételünket, gyűjtsük be az elismeréseket az asztaltársaság nőtagjaitól (ha máskor nem is, most végre hallhatjuk tőlük a „Hű mekkora!” felkiáltást), majd egy jó éles késsel kezdjünk neki a hús feldolgozásának. Nehéz lesz kibírni, hogy ne vessünk vágyakozó pillantásokat a szomszédjaink tányérjában lévő sajttal töltött jércemellre, de ezt lehetőség szerint próbáljuk minél jobban leplezni!

Amikor a hússzelet felénél járunk és állkapcsunk már kezd bedurranni, ráadásul időközben rájöttünk, hogy az egyhetes pácolás ellenére a hús belsejének se íze, se bűze, semmiképpen se adjuk fel a dolgot, mivel ez még annál is rosszabb fényt vetne ránk, mintha főételnek tofus babcsíra-salátát rendeltünk volna. Nyomjuk le, lesz, ami lesz, majd a desszerttel kárpótoljuk magunkat. Más a helyzet persze, ha testépítők vagyunk, azaz egyetlen célunk a megfelelő tápanyagok bevitele,  bár vélelmezem, hogy ehhez sem feltétlenül szükséges véres steakkel kínlódnunk.

Nos ezek után szeretném elmondani, hogy a marhahús az egyik kedvencem, mégpedig többek között a következő, jóval élvezhetőbb formákban (nyerstől haladva az agyonfőzöttig):

Tatár bifsztek, hamburgerhús, vadas marha, vörösboros marhapörkölt stb. A kockaállkapocs elérése céljából pedig szabadidőmben gumiabroncs darabokat rágcsálok!

16 komment

Címkék: gasztronómia marhahús steak

Kreatív Blogger Díj

2010.02.24. 15:10 :: misbelief

A díj átvételének és továbbadásának szabályai a következők:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki nekem küldte
2. A logót ki kell tennem a blogomba
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam
4. Írni kell magamról hét dolgot
5. Tovább kell adnom hét másik bloggernek
6. Be kell linkelnem őket is
7. Kommentelnem kell náluk, értesítve őket a díjról

1. Köszönetnyilvánítás:

Mint blogom fejlécéből megállapítható, nem először ér az a megtiszteltetés, hogy díjat kapok, igaz viszont, hogy a mostanit végre nem én adtam magamnak! Köszönöm tehát Gibbonsnak, a LEGO Flood atyjának, hogy többek között engem is méltónak talált e neves díjra, köszönöm a Blog.hu-nak a tárhelyet és a blogmotort, köszönöm az ismeretlen fotósoknak az általam jogellenesen lenyúlt képeket, nagyon jó volt veletek dolgozni, köszönöm aktív és passzív, egyszeri és visszatérő olvasóimnak, köszönöm titkárnőmnek, Kovácsné Erzsikének a posztok hibtáltan legépelését, maradok tisztelettel satöbbi-satöbbi!

10 komment

Címkék: kreatív blogger díj

Tévhit #53: A vígjáték könnyű műfaj, filmművészeti szempontból értéktelen

2010.02.22. 19:34 :: misbelief

Ha lenne kedvem utánanézni, biztos kiderülne, hogy vígjáték is nyert már komolyabb díjat a filmtörténet során, de ha így is volt, annyi bizonyos, hogy igen ritkán történik ilyesmi. Tudomásom szerint az Oscar-díj esetében a mai napig nincs „Best Comedy” kategória, na de nem is kell ilyen messzire mennünk: a szóban forgó filmeket még a noname hazai filmkritikusok is maximum a „nyáresti mozinak, pattogatott kukoricával kiváló” hangzatú elcsépelt és lesajnáló dicsérettel merik illetni. Némileg talán jobb a helyzet a tévésorozatok esetében - a népszerű sitcomok manapság több elismerést kapnak, mint a mozifilmek, bár művészeti értéküket továbbra is sokan alulbecsülik.

Pedig a filmvásznon/képernyőn maguktól értetődő poénok, vicces helyzetek mögött kőkemény munka van. Sokan egyáltalán nem gondolnak bele, hogy embereket megnevettetni jóval nehezebb feladat, mint megijeszteni, megsiratni, vagy akár elgondolkodtatni. Be kell végre látni, hogy ez a műfaj csak a néző szempontjából könnyed!

Nyomasztó kortárs filmdrámát bárki tud csinálni, nem kell hozzá más, mint lepattant környezet, szürkés-kékes színvilág, néhány folyamatosan dohányzó, halkan motyogó karakter, valamint egy kerettörténet tragikus emberi kapcsolatokról, rákról, drogokról stb. Többek között a magyar filmművészet is híres az effajta alkotásokról. De nézzünk egy másik műfajt! Szinte csak pénz és idő kérdése nagyformátumú, látványos filmeposzt készíteni, elég csak keresni egy érdekes történelmi személyt vagy eseményt, akiről/amiről még nem csináltak filmet (elégszer), legyen minimum 180 perces és az Oscar máris a zsebben van. Aztán számos műfaj van (perfilmek, krimi, thriller), ahol elég egy csavar a végére, egy meglepő végkifejlet, és teljesen mindegy, hogy mi történt az első 80 percben, az összkép végül pozitív lesz.

De próbáljon meg valaki vicces filmet csinálni! Na nem olyat, amiben a főhős fingópárnára ül hanem olyat, ahol az ötletes párbeszédek, kreatív helyzetkomikumok teszik valóban viccessé a dolgot! És nem csak a végén, hanem másfél-két órán keresztül szinte folyamatosan. Erre születni kell! Tessék megnézni, hogy amíg egyes stand-up comedy előadók vért pisálnak és úgy sem tudnak humorosak lenni (pl. Trabarna), addig másokat imád a közönség. Nehéz megmondani, nehéz megragadni, hogy mitől működik az egyik és mitől nem a másik, ezért a legnehezebb dolog vígjátékot csinálni.

A film, amelyből az alábbi részlet származik vélhetően nem kapott túl sok elismerést neves filmkritikusoktól, annak ellenére, hogy talán minden idők egyik legviccesebb filmművészeti alkotásáról van szó:

28 komment

Címkék: vígjáték oscar díj filmipar