Lehet, hogy mindig is így volt, de szerintem az utóbbi 10 évben felerősödött a gyerekkultusz. Azzal még önmagában nincs nagy baj, hogy a szülők büszkék utódaikra, a világ legszebbjének és legokosabbjának tartják őket, az viszont már problémás, hogy ugyanezt a véleményt várják el embertársaiktól is.
Kezdjük ott, hogy az emlősállat-kölykökkel ellentétben a kisgyerekek jelentős része nem szép és nem aranyos. Ennek ellenére manapság szinte kötelező mosolyogni, ha nem tudjuk kikerülni a szemkontaktust egy babakocsiban ücsörgő „kisdeddel”. Meg lehet figyelni (pl. metrón), ahogy a büszke szülők folyamatosan az emberek arckifejezését, reakcióját vizsgálják, szinte kierőszakolva az illő tekinteteket. Aztán ne feledkezzünk meg arról sem, amikor kisgyermekes munkatársunk behozza az irodába 0-2 éves gyermekét... Az elvárt koreográfia szerint ilyenkor mindenkinek el kell dobnia a tollat, körbe kell állni a babakocsit, elájulni, és hangos ujjongás közepette az egekbe magasztalni az esetenként hájfejű gyermeket (a bátrabbak fél perc után eloldalognak, az idősebb női kollégák általában a végletekig kitartanak).
A fentiek fényében nem csoda, hogy a mai kisgyermekes szülők a világ közepének gondolják magukat és gyermeküket, akiknek mindent szabad. Ők az elsők, akik feljelentik a hétvégi fúrókat (mondjuk azoknak is a k**va anyját...), viszont merészeljen bárki is szólni, ha a fél utca a gyerekük eszelős visításától zeng.
Ezúton tájékoztatok tehát minden kisgyermekes szülőt, hogy amikor a mobiltelefonjuk 3x3 cm-s képernyőjén megjelenített homályos baba képekkel untatják ismerőseiket, a kapott reakciók sosem őszinték.