Kicsit eltávolodva a szürke hétköznapok kérdéseitől, ezúttal a filmiparral kapcsolatos fenti félreértést szeretném eloszlatni (egyébként mondanivalóm vélhetően a színházra is vonatkoztatható). Mielőtt bárki kérdezné - nem, nem értek hozzá, viszont látom, amit látok! Mégpedig azt, hogy egyre több, saját szakmájában már valamit elért színész adja a fejét rendezésre. Véleményem szerint két okból teszik ezt:
- Elegük van a sálas, hangosbeszélővel pattogó kis mitugrász fickó fontoskodásából, kioktatásából;
- Ők is érzik, hogy a rendezőket művészileg talán még náluk, színészeknél is jobban elismeri a szakma.
Ha a rendezőé lenne a legfontosabb és legfelelősebb pozíció, nem kerülhetnének egyik napról a másikra a kamera mögé olyan - önmegvalósítással próbálkozó - színészek, akiket előző nap még egy másik rendező ugráltatott. Egy film végén körülbelül 8 percig megy a stáblista, ami szerint csak a taxi leintések koreografálásán mintegy 50 ember dolgozik. Ha az egyik nap nem menne be a rendező, a maradék 300 ember (köztük a színészek, operatőrök, a forgatókönyvíró stb.) valahogy tuti összehozná az aznapra betervezett 10 perces jelenetet. Továbbmegyek: mivel nem kéne harmincszor újrajátszatni a taxi-leintést a rendező egója, ál-maximalizmusa miatt, még talán előbb is végeznének. Nagy TÉVHIT, hogy minden, amitől egy film jó, az döntő részben a rendező egyéni, zseniális látásmódjának köszönhető. Mindezek tudatában szomorú, hogy amíg a „Legjobb Rendezőnek” járó Oscar Díj átadását milliók figyelik, addig a „Legjobb Fővilágosítónak” járó szobor átadását már csak a Filmakadémia portásai látják.
Fenti véleményem természetesen nem vonatkozik azokra az általam is megbecsült polihisztorokra, akik a rendezés mellett egyben az adott film producerei, ötletgazdái, forgatókönyvírói is, azaz a film valóban jelentős mértékben az ő szellemi termékük (pl. Woody Allen vagy akár Stallone).
(Most hogy publikálás előtt átolvastam, tulajdonképpen ez az egész szólhatna a nagyvállalati felsővezetőkről is...)