Nem vitás, hogy a múzeumok a kultúra fellegvárai, segítségükkel többek között bepillantást nyerhetünk letűnt korok mindennapjaiba, hajdani művészek, közéleti személyiségek regényes életébe, megismerhetjük fontos történelmi események, szakmák, tudományok stb. tárgyi emlékeit.
A múzeumlátogatásnak megvannak a maga íratlan szabályai: a jellemzően nyikorgó parkettájú termekben csakis síri csendben, visszafogott léptekkel szabad közlekedni, hátunk mögött összekulcsolt kezekkel minden vitrin előtt legalább jelzés szintjén meg kell állni, végezetül pedig - ha nagyon muszáj - kizárólag suttogva szabad megszólani. A szabályok betartásáról a terem sarkában ülő visszeres lábú néni puszta jelenlétével, kegyelmet nem ismerő tekintetével gondoskodik. Hogy ez a szokás és ezért ennek így kell lennie? TÉÉÉVHIT!
A fentiek fényében nem csoda, hogy a lakosság zöme nem rajong a múzeumokért, annak ellenére, hogy a kiállítások sok esetben valóban érdekesek.
Furcsamód az állatkertben például nem elvárás a finomkodó viselkedés, pedig ott az üveg mögött nem megsárgult papír fecnik vagy elkorhadt tárgyak fekszenek, hanem érző lények (pl. svábbogár) élik világukat. Véleményem szerint, ha megengedjük a gyerekeknek, hogy kopogásukkal megzavarják a férjét éppen felfalni készülő imádkozó sáskát, akkor igazán nem várhatjuk el felnőtt emberektől, hogy élettelen tárgyakat megszeppenve nézzenek. Futkorászó, üvöltöző hülyegyerekeknek persze nincs helye az értékes tárgyi emlékek között, de a múzeumokban oly jellemző fagyos légkör egyáltalán nem indokolt...