A címben szereplő frázist sokszor, sokhelyütt hallhattuk, olvashattuk különféle neves vagy névtelen tanácsadóktól, szakértőktől, leginkább az állás- vagy párkeresés vonatkozásában.

Néhány korábbi posztomból bizonyára már kiderült, hogy nem vagyok túlzottan híve a képmutatásnak, a kifelé való szereplésnek, azonban úgy gondolom, hogy bizonyos élethelyzetekben egyszerűen nincs más út a boldoguláshoz! Mivel nagyon kevés a műsoridő, a fent említett két nagy témakör közül én most az álláskeresésre koncentrálnék, de egy másik alkalommal majd a párkeresésről is szót ejtek. Nos kezdjük akkor...

Azon tanácsadók, akik szerint az állásinterjún mindenekfelett magunkat kell adnunk, vélhetően hatásvadász amerikai sikerkalauzokból, motivációs könyvekből szerezték lexikális tudásukat. Aki ugyanis nem alkalmi dokkmunkát keres, hanem hosszútávon szeretne/kényszerül egy fiatal, dinamikus csapat tagjává válni, annak bizony el kell fogadnia a játékszabályokat. Többek között például azt, hogy egy nagyobb szervezetnél az első próbatételt sok esetben egy olyan HR munkatárs meggyőzése jelenti, akinek nagy valószínűséggel fogalma sincs a betöltendő pozícióról.

Mindenekelőtt nem árt tudni, hogy a „jelentkezésemet bizalmasan kezeljék” hangzatú kérésünk ellenére fényképes önéletrajzunk jó eséllyel be fogja járni az egész irodaházat, amennyiben annak tartalma erre okot ad (elég egy vicces arckép vagy az őszinte kitárulkozás furcsa hobbinkról). Ettől függetlenül nem elképzelhetetlen, hogy behívnak minket interjúra, amikor is el kell hitetnünk az első rostát végző 22 éves interjúztatóval, hogy bizony legfőbb vágyunk az XY Hungary Kereskedelmi és Szolgáltató Kft-nél dolgozni, és eszünkbe nem jutott pont ugyanezt a motivációs levelet eljuttatni még 30 másik helyre! Naiv vallatónk ugyanis - akármilyen hihetetlen - még nem tudja, hogy ez csak egy kötelező játszma - ő valóban elvárja a maximális elkötelezettséget társaságuk iránt (minél fentebb jutunk, annál inkább elkezdhetjük adni magunkat).

Egy másik fontos dolog, hogy ezen a szinten nem elsősorban beszédünk tartalma, szakmai felkészültségünk szintje számít, hanem hogy mennyit "ööö"-zünk. Igaz ez akkor is, ha egy olyan állásról van szó, ahol ennek nincs túl sok jelentősége. Arra a sztenderd kérdésre, hogy hol látjuk magunkat 5-10 év múlva, jó előre készüljünk fel, mert erre önmagunkat adva nem fogunk tudni az elvárásoknak megfelelően válaszolni. Aztán, mi van még... Ja igen, azt se feledjük, hogy a fizetési igény valamiért nagyon kényes téma! Igyekezzünk érzékeltetni, hogy a pénz számunkra a legutolsó szempont, leplezzük, hogy ennek az egész munkavállalásnak ez a célja. Elsősorban a kihívásra, a szakmai fejlődés lehetőségére helyezzük a hangsúlyt!

Amennyiben az interjú végén az a megtiszteltetés ér minket, hogy mi is kérdezhetünk egyet-kettőt a cégről, mindenképpen rejtsük véka alá, hogy a büfé kínálata, az irodaház kilátása, vagy a női/férfi felhozatal minősége jobban izgat minket, mint a cégcsoport előző évi konszolidált árbevétele. Legvégül pedig meg ne merjük bizalmaskodva kérdezni, hogy a minket tesztelő középszerű kolléga vajon hogyan tudta kijátszani a rendszert, azaz hogyan tudott bekerülni egy olyan vállalathoz, ahol az álláshirdetések tanúsága szerint még a fénymásoló asszisztensnek is  harvardi diplomával kell rendelkeznie.

(Further reference: http://modoros.blog.hu/2009/03/28/az_allasinterju)