Olvasóim megszokhatták már, hogy posztjaimban a forró kását nem kevergetve a társadalom legsúlyosabb kérdéseit feszegetem. Mint a címből látható, ez alól a mai sem kivétel!
A mostani harmincas korosztály férfitagjai bizonyára nosztalgiával gondolnak vissza a 80-as évek utolsó harmadára, amikor a végre nálunk is elérhetővé vált műholdas csatornák révén bepillantást nyerhettünk a WWF (nem a vadvédelmi alap…) csodálatos világába. Övtáskás posztomban szenteltem már egy képet az akkori legendának, Hulk Hogannek, de aki követte az eseményeket, annak nyilván nem cseng ismeretlenül Macho Man, Jake „the Snake” Roberts, vagy mondjuk Ultimate Warrior neve.
Ma már, felnőtt fejjel természetesen igen komikusnak tartom az elasztikus ruhában bohóckodó, jellemzően hosszú hajú fickókat, az a véleményem azonban nem változott, hogy itt igenis komoly sportteljesítményről van szó! Ugyan a többé-kevésbé megkoreografált „verekedések” valóban sok show elemet, sok ál-ütést, sok mű-szenvedést tartalmaznak, TÉVHIT, hogy a pankráció teljesen kamu - bizonyos ütésváltásokat, rúgásokat, dobásokat, feszítéseket, eséseket egyszerűen nem lehet mímelni, nem lehet például csak úgy tenni, mintha a magasból a padlóra dobnánk félholtnak tűnő pankrátor-társunkat! A gyakran artista elemekkel is tarkított összecsapások hátterében komoly munka van, a kemény súlyzós és állóképességi edzés mellett többek között az esések, dobások gyakorlása is a felkészülés részét képezi. A pankrátor szakma egyáltalán nem veszélytelen - nem ritkák a komoly sérülések akár a ringben, akár az edzőteremben.
A fentiekről jut eszembe, hogy aki látta már a Pankrátor című filmdrámát Mickey Rourke főszereplésével, kérem írja meg, hogy érdemes lenne-e letöltenem megvennem DVD-n? Végezetül pedig egy videó arról, hogy milyen drámák is zajlanak egy pankráció gálán: