Tudom, hogy a közlekedési kultúra a hazai blogoszféra egyik legkedveltebb és ezért talán legelcsépeltebb témája, de a teljesség kedvéért azt hiszem, nekem is szánnom kell pár bekezdést a kérdésre.
Bár állítólag a magyar felsőoktatás világszínvonalú meg mi adtuk a legtöbb Nobel-díjast és programozó-zsenit a világnak, valahogy mégis úgy érzem, hogy összességében elég sötét nemzet vagyunk. Értem én, hogy balsors, akit régen tép meg ilyenek, de ettől függetlenül a mai napig nem hiszem, hogy egy adott ország sikeréért vagy kudarcáért csakis az országot irányító párszáz politikus felelős, a sokmillió lakos nem. Nyilván egy béna és/vagy korrupt államvezetés (beleértve kormányt és ellenzéket egyaránt) jelentősen hátráltatja a fejlődést, de a békés, kulturált egymás mellett élés valahol máshol gyökerezik.
Na hosszú bevezetőm után oda akarok kilyukadni, hogy pártucat magyar lángelme elvitathatatlan érdemei mellett az ország lakosságának egy igen jelentős része azt tartja élete legnagyobb teljesítményének, hogy megszerezte a gépjárművezetői engedélyt. Ennek köszönhetően ma Magyarországon önmaga szerint szinte mindenki kiválóan, magabiztosan, dinamikusan vezet, legalábbis ritkán hallani bárkitől is, hogy saját vezetési képességeit kritizálná, vagy akár csak átlagosnak, „semmi különösnek” tekintené. Az ártatlanabb, idősebb korosztály esetében az önfényezés egyik elterjedt formája a levezetett balesetmentes kilométerek hangoztatása (érdekes, nekem pl. gőzöm sincs a sajátomról). Rajtuk igazából csak mosolygok, ugyanakkor zsigeri gyűlöletet érzek a másik nagy csoportot alkotó ún. vad vezetők iránt. A poszt tulajdonképpen róluk szól.
Nos akkor én itt, most bevallom, hogy szerintem én tök átlagosan, teljesen normális módon, autóstársaimat nem veszélyeztetve, de nem is hátráltatva közlekedem. Parkolni is tudok, de ha két autóval távolabb van egy nagyobb hely, akkor inkább azt választom. Elsősorban az esetleges büntetés elkerülése érdekében autópályán ritkán lépem át a 150 km/h-t, jellemzően 130-140 között közlekedem. Leszarom az adrenalint és a száguldás állítólagos szabadságát. Mindezek ellenére pontosan tudom, hogy főleg egy nagyobb autóban semmiféle erőfeszítést, speciális tudást, lélekjelenlétet, bátorságot nem igényel 180-190-nel robogni, az így közlekedő autósokat azonban mégis valamiféle félelemmel, gyűlölettel vegyes tisztelet övezi! (a képen klikk a nagyításhoz!)
Az autópályai etikettben teljesen elfogadott dolog, hogy a minket levillogó, egyébként nyilván céltalanul* siető seggfejeket mihamarább előzékenyen elengedjük (még ha mi magunk is tempósan haladunk), mintha valamiféle tragikus fogyatékosság lenne részükről, hogy nem tudnak rálépni a fékpedálra (végül is az is, mégpedig szellemi). Értem én, hogy senki nem akar tűzharcba keveredni egy vastagnyakú maffiózóval, de azért ha nem állunk keresztbe előtte, akkor erre elég kicsi az esély. Ennél már csak az a viccesebb, amikor valami szakadt, de tuningolt Suzuki Swift próbál a villogásával megfélemlíteni…
Több szót a téma - mármint tőlem, nem olvasóimtól! - nem is igényel.
* na de most komolyan, az élet és az utak császárainak ugyan hova kellene időre odaérniük?!
