Tévhitek blogja

Az osztálytalálkozók feleslegességéről hajdanán már értekeztem, mai posztom témája némileg az ott leírtakhoz kapcsolódik...

Budapesti lakosként velem szerencsére viszonylag ritkán esik meg, de hosszabb időtávon belül sajnos elkerülhetetlen, hogy jártamban-keltemben össze ne fussak olyan "ismeretlen ismerősökkel", akiknek a vezetéknevére sem nagyon emlékszem, ugyanakkor tudom, hogy a találkozást nem lehet egy egyszerű köszönéssel lerendezni. Még akkor sem, ha biztos vagyok benne, hogy a dolog a másik félnek ugyanannyira kellemetlen! Az esetek 99%-ában olyan volt osztálytársakról vagy kollégákról van szó, akikkel ugyan több éven át egy szűkebb közösségben éltünk, de annak idején nem váltottunk egymással túl sok szót (konkrétan leszartuk egymást), viszont az illem azt kívánja, hogy 10 év múlva élénken érdeklődjünk a másik élete iránt.

TÉVHIT! Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha az ilyen találkozásokat egy fejbólintással elintézhetnénk, ehelyett a zavart felek általában kényszert éreznek, hogy leálljanak és feszengő beszélgetésbe kezdjenek. A témák általában a „kivel mi van”, illetve a „ki kivel találkozott az elmúlt években” köré csoportosulnak, és általában 3 percen belül kifogynak (kivéve, ha egy ún. szófosóval állunk szemben).

A szóban forgó találkozásoknak egyébként számos válfaja van, némelyik kevésbé kellemetlen, némelyik viszont felér egy szóbeli szigorlat feszültségével. Néhányat felsorolnék, a továbbiakat esetleg várom olvasóimtól:

Tömegközlekedési járművön: Talán a legrosszabb, és ha nincs szerencsénk, akkor beszélgetőtársunk hozzánk hasonlóan végállomástól végállomásig utazik. A bezártság, a tömeg és a jármű zajának túlkiabálása miatti közelség (intim szféra) csak tovább növeli frusztrációnkat. Tipikus jelenség a találkozás sokkját követő „ki meddig megy” tapogatódzás. Az jár jobban, aki másodikként árulja el úticélját, hiszen adott esetben tud trükközni, pl. frappánsan rá tudja vágni a következő megálló nevét (ezért igazán megéri megvárni a következő buszt/metrót/villamost!). Alkalmazható természetesen a „nem észrevevés” stratégiája is, de persze csak ha megvan a kellő távolság.

Üdülőhelyen: Szintén nagyon kellemetlen, hiszen borítékolható, hogy a találkozás a következő 7-14 napban számos alkalommal meg fog ismétlődni. Ha a felek hasonlóan is gondolkodnak, ez nyilván nem kerül explicit módon kimondásra, ezért a pihenést némileg beárnyékolhatja egymás tapintatos kerülgetése (napágy foglalás a medence két legtávolabbi sarkában stb.). Ha viszont a másik fél barátkozós fajta, nagy bajban vagyunk - kellemetlen közös vacsorák és egyéb programok prognosztizálhatók!

Utcán szembetalálkozva: Ez talán a legelviselhetőbb, főként télen, maximum 2 perc udvariaskodó beszélgetés után mindenki mehet a dolgára. Az ellentétes útirány miatt fel sem merül, hogy hosszabb ideig kell élveznünk egymás társaságát.

Nemi beteg gondozóban: No comment.

Ha valaki esetleg nem látta, tegnap este 22:00-kor Szily Nórával beszélgettem a Reflektor tévén, ahol őszintén vallottam a blogolás nehézségeiről, árnyoldalairól. Arról, ami a csillogás mögött van… Könnyeimmel küszködve azt is bevallottam, az 50. TÉVHIT után megfordult a fejemben a visszavonulás gondolata, de aztán a közönség iránti szeretetem felülkerekedett! Itt vagyok hát újra, és megyünk tovább!

Öreg rókaként megtapasztaltam, hogy sokan csak a posztok címét vagy maximum az első 1-2 bekezdést olvassák el, és máris hozzászólnak. Miattuk nagyon gyorsan leszögezném: amikor a szolárium mellett szólok, természetesen mértékletes használatra gondolok, nem azt a röhejes sárgás-vöröses-barnás színt vagy a bőrrákot tartom elérendő célnak!

Nos, az idei tél kimondottan hosszúra nyúlik, és a depressziós lakosság zöme hullafehér arccal kerülgeti a többhetes hókupacokat. Azt nem tudom, hogy a mindenki által ismert „egészséges barnaság” kifejezésnek van-e tudományos alapja, mármint ami az egészséget illeti, de abban mindenesetre megegyezhetünk, hogy egy kis szín mindenkinek – nőknek, férfiaknak egyaránt – jól áll. Akinek nincs olyan szerencséje, hogy egy alpesi síparadicsomban vagy Thaiföldön kapjon színt, annak jelenthet kissé szánalmas alternatívát egy szolárium szalon. A nők körében a szoláriumozás teljesen elfogadott tevékenység, azonban a férfiak esetében ez az egyik legnagyobb tabu, de talán még a hagyományos napozás is az (ennek fordítottja a szarás).

Való igaz, a férfi szépségápolás mint olyan elég buzisan hangzik, na de ne áltassuk már magunkat - a borotválkozás, a fodrászhoz járás, a normális öltözködés, sőt a konditerembe járás mind-mind ugyanúgy ide tartozik, mint a napozás/szoláriumozás. Természetesen nem a legférfiasabb tevékenység 10 percig meztelenül feküdni lilán világító neoncsövek alatt (egyébként ennél eggyel jobb az álló szolárium), na de valószínűleg Winkler Robiból is kiábrándulnának a nők, ha látnák a hajfehérítés folyamatát, vagy Brad Pittből, amikor gyantáztatja a mellkasát.

Nyilván nem muszáj nagy dobra verni, hogy heti egyszer beugrunk valahova egyet szoláriumozni, és ha betartjuk a már említett mértékletességet, környezetünk nem fog rájönni titkos tevékenységünkre, egyszerűen csak jobb színünk lesz.

Remélem, nem nyúlja le cikkemet az FHM!

UPDATE: A témától függetlenül a BtheBest blogtól teljes mértékben elhatárolódom!

Hát nem gondoltam volna, hogy valaha eljutunk a jubileumi ötvenedik tévhithez, nagyon köszönöm mindenkinek, aki tegnap eljött az ez alkalomból rendezett felolvasóestemre, és elnézést azoktól, akik nem fértek be - sajnos a Szily László Blogger Akadémia „Garda” dísztermének befogadóképessége véges! Ja és persze külön köszönöm a Cizellált Kordzakó zenekarnak, hogy elfogadták meghívásomat és unplugged előadták az általam írt Gázdalt! Nos mint a címből is látható, mára igyekeztem egy olyan témát találni, amely igazán méltó az ünnephez!

Emberi kapcsolatokról szóló filmdrámák gyakori momentuma, hogy a válóper során a jól szituált szülők ölre mennek a gyerek(ek) elhelyezésének kérdésében, az apa elkeseredetten harcol a bíróságon, de végül az esetek 99%-ában az anya kerül ki győztesen. Vélelmezem, hogy nap mint nap a való élet is hasonló drámákat produkál, családok szakadnak szét, apák kényszerülnek elköltözni szeretett utódaiktól.

Egy válás nyilvánvalóan traumát jelent a gyerekeknek, de most nem erről szeretnék beszélni, sem pedig az anyagi következményekről, hanem arról, hogy a sok esetben mártírt játszó, látszólag gyermekükért a bíróságon küzdő apák valójában csak szerepelnek, egy társadalmi elvárásnak tesznek eleget, mivel közben ők is jól tudják, hogy a gyerek(ek) „elvesztésével” a lehető legoptimálisabb helyzetbe kerülnek. Miért?

Feltételezve, hogy a válást nem konyhakéses kergetőzés előzte meg és a felek végül civilizált módon megegyeztek (ja és az apa nem lett hajléktalan), a heti 1-2 nap láthatás egy férfinak pont elég a gyerekkel való foglalkozásra. A láthatást komolyan vevő apa ráadásul csak a gyereknevelés szebbik részében vesz részt - állatkertbe, vidámparkba, focimeccsre, moziba, McDonaldsba viszi gyermekét, másnap, harmadnap aztán lelkiismeret furdalás nélkül élheti szabadabb életét (unalmas játékok, házi feladat írás, mesemondás helyett törődhet a maga dolgával). Nyilván kevesen vallják ezt be, hiszen érzéketlennek tűnnének, pedig nem biztos egyébként, hogy ez a gyereknek rossz, mivel a láthatás napján vélhetően több türelmet, figyelmet, szeretetet kap, mintha az apával együtt élne.

Válófélben lévő női olvasóimnak üzenem tehát, hogy a „Nem veheted el tőlem a fiamat!” című jeleneteket sosem kell komolyan venni, ez csak egyfajta színjáték, ahogy a „Belátom, hogy az anyjuknál a helyük!” is valójában azt jelenti: „Jobb lesz nekem, ha az anyjuknál maradnak!”.

Mielőtt bárki megkérdezi - nem, nekem még nincs gyerekem, és ha lesz sem tervezem majd elhagyni, de ettől még a fenti állítások megállják a helyüket!

Aki eddigi posztjaimat felületesen (!) olvasta, valószínűleg egy övtáskás, kvarcórás, garzonteát ivó, múzeumban üvöltöző, pankrációrajongó bunkót lát maga előtt, aki ízléstelen műfenyővel ünnepli a karácsonyt szerettei körében. Ezt nem kommentálnám, ellenben a rólam kialakult képet szeretném most egy kicsit tovább rombolni.

Arról van szó, hogy sosem értettem, miért oly népszerűek az ún. alternatív zenei előadók, együttesek az értelmiség körében. Tisztelet a kivételnek, maga a zene általában rém egyszerű és hagy kívánnivalót maga után, bár nyilván ez egyfajta tudatos esetlenség, ál-rusztikusság, hiszen a művészek szerint így lesznek a dalok emberközelibbek, mint egy vérprofi, de steril munka. Térjünk azonban gyorsan át a dalszövegekre, hiszen ahogy környezetemben érzékelem, az alternatív szcénában ennek még a zenénél is nagyobb jelentősége van. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy oda-vissza ismerem a Kispál és a Borz vagy mondjuk a Heaven Street Seven munkásságát, mégis teljes bizonyossággal ki merem jelenteni: TÉVHIT, hogy egy magasröptű (azaz átlagember számára értelmezhetetlen) dalszöveg egyenlő a költészettel (Ákos, ha esetleg olvasod, ez rád is vonatkozik!).

Ennek bizonyítására - mivel én nem vagyok költő - röpke 10-15 perc alatt megírtam életem első dalszövegét, amelyet bármely előadónak, aki megzenésíti ezúton jogdíjmentesen átengedek! Kérem, hogy olvasás közben mindenki képzeljen alá egy tingli-tangli basszusgitáros, szaxofonos zenei alapot, valamint mondjuk Lovasi András jellegzetes hanghordozását! Lássuk tehát:

Gázdal

 

Márványszínű betonhenger, csatornavíz átadó,
sarki fényben, mézes madzag, szabad szemmel látható!
Gangos házban körfolyosó, pislog mint a lajhár,
Holnapután, két órakor a hajszálerem rám vár!

(refrén 2x)

Ne vidd le a szemetet, lássam még a látványt,
kinek kell egy hajszárító, ha mérges gázzal táplál?

Sosem voltam áramszedő, és már nem is leszek,
vödör mélyén kisrádió váltja meg a lelket!
Lila réten, lepusztult csend, városlakók álma,
Párducmintás örömlányok leselkednek rája!

(refrén 2x)

Ne vidd le a szemetet, lássam még a látványt,
kinek kell egy hajszárító, ha mérges gázzal táplál?

Levesbetét, bús magányban, párolog a kénben,
minek legyek testhezálló, ha nincsen már reményem!
Nyitott ablak, szenvtelenül, tiporja étvágyát,
pár éve még láttam én is, varangyos kabátját! 
 
(refrén 2x)

Ne vidd le a szemetet, lássam még a látványt,
kinek kell egy hajszárító, ha mérges gázzal táplál?

A hozzászólásokban szívesen látnék elemzéseket, hogy mivel mit akartam mondani!

Szinte magam előtt látom, ahogy a fenti cím láttán olvasók milliói egyszerre kiáltanak fel, hogy  "Ez nem is TÉVHIT, köztudott, hogy a teázóknak semmi értelme!", ugyanakkor, ha valaki tesz egy kört a budapesti teaházak mekkájában, a Jókai utca környékén, láthatja, hogy furcsa mód ezek a helyek igen nagy népszerűségnek örvendnek.

Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy én magam nem hiszek az indokolatlan spórolásban, nem tudok egyet érteni azokkal, akik  egész életükben, minden helyzetben a lehető leggazdaságosabb megoldást keresik. Ahogy a parndorfi outletről szóló posztban is utaltam rá, nem kell mindig győzni akarni - szerintem például felesleges egy 20 milliós luxusautóval a benzináremelés előtti estén másfél órát sorban állni (láttam ilyet...). Ugyanezen okból nem gondolom, hogy feltétlenül hülye, aki - ha megteheti - némi ráfizetéssel inkább egy utazási irodával szervezteti meg a nyaralását, vagy mondjuk fizet egy étteremben 2.500 forintot egy olyan ételért, amit tulajdonképpen otthon 300 forintból (de több óra munkával!) is ki tudna hozni.

És itt jönnek a képbe a teaházak! Ez már ugyanis nekem is sok! Ki tud még egy olyan bizniszt mondani, ahol 95% a körítés, és csak 5% a tartalom? Egy étteremben, de talán még egy kávézóban is kézzelfogható a hozzáadott érték, az ember (jó esetben) érzi, hogy kapott valamit a pénzéért. Egy tea viszont - akárhogy is szépítjük - forró víz és szárított növénydarabok! Elmegyünk egy helyre, leülünk egy asztalhoz, hangulatos a környezet, nyugtató a zene, az étlapon egzotikusnál egzotikusabb elnevezésű teák, választunk, a pincérnő szertartásszerűen kihozza, meghitten elkortyolgatjuk, majd 25 perc elteltével kétezer forintot otthagyva távozunk. Persze értem én, hogy nem holmi Pickwick teát ittunk, a speciális füvet állítólag egyenesen Baliról hozták csak nekünk, de hát tegyük a szívünkre a kezünket: éreztünk valami különlegeset?

Én egyébként nagyon szeretem a teát (a filteres feketét, mézzel-citrommal ízesítve), és hát ugye ez azon kevés dolgok egyike, amit otthon nem túl bonyolult, viszont sokkal olcsóbb elkészíteni. Ha nagyon akarnám, valószínűleg egzotikusabb teafüveket is be tudnék szerezni, ezért nem érdemes szerintem egy lehúzós helyre beülni. Egy teaház tarisznyás lányok elkápráztatására, első randihelyszínnek talán jó, de valójában nincs keresnivalójuk a vendéglátóiparban!

Az egyetemeken, főiskolákon lassan-lassan a végéhez közeledik a vizsgaidőszak, így biztos vagyok benne, hogy a jelenleg tanulmányaikat folytató olvasóim közül idén is sokan találkoztak egy olyan jelenséggel, amit vélhetően mindenki ismer, aki valaha járt iskolába.

Arról van szó, hogy minden osztályban/csoportban van legalább egy-két eszes, jó képességű, ugyanakkor szétszórt, sok esetben rossz magaviseletű diák, akik látszólag mindenfajta felkészülés nélkül is sikerrel veszik az akadályokat (ezen fiatalok egyébként általában notórius késők is, akikről egy korábbi posztban már szót ejtettem). Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatnom a főiskolai folyosók vizsgaidőszak alatti hangulatát - a levegőben szinte szemmel láthatók az adrenalin molekulák; jegyzeteiket szorongató, egymást stresszelő csajok járkálnak fel s alá; olcsó öltönyös, copfos rockerek nyugalmat tettetve ücsörögnek; túlkoros, magabiztos kismamák hangosan fitogtatják rövid távú lexikai tudásukat stb-stb. Nos ilyenkor szokott megjelenni a másnaposnak tűnő "zseni", aki állítása szerint semmit nem tanult, legfeljebb a buszon lapozott bele az anyagba. Ezen állítását természetesen azután is fenntartja, hogy négyes-ötössel távozik a vizsgáról, ezzel kivívva diáktársai irigységgel vegyes elismerését.

Vannak persze áltudományos tantárgyak (pl. marketing), amelyek esetében akár hihető is lehet a sztori, hiszen bizonyos feladatok józan paraszti ésszel, megfelelő rizsázási képesség birtokában különösebb felkészülés nélkül is megoldhatók, az érdekes viszont az, amikor a fenti lángelmék olyan vizsgákat is jól teljesítenek, ahol magolás, lexikai tudás nélkül egyszerűen lehetetlen átmenni. Ugyanis hacsak valaki nem autista, nem hiszem, hogy 10 perc alatt memorizálni tud 50 évszámot, 100 latin nevet, vagy ugyanennyi jogszabályt! Azon nyilván lehet vitatkozni, hogy van-e értelme az ilyen jellegű tudást számon kérni, de most nem ez a téma, meg hát valamivel ki kell tölteni azt a 3-5 évet...

Itt inkább arról van szó, hogy az ún. magolás sosem tartozott a legcsajozósabb tevékenységek közé - ezerszer inkább rejszolás közben nyissanak rá az emberre, minthogy meglássák, lebukjon, amint beckhamfrizurával, izompólóban a humánerőforrás menedzsment történetét memorizálja!

Jelen poszt magját hónapokkal ezelőtt elvetettem az alkoholról szóló tanulmányomban, és most úgy érzem, megérett a kifejtésre! Mindjárt az elején szögezzük le, hogy önmagának is hazudik, aki szerint egy fájdalmasan csípős étel élvezeti értéke nagyobb, mint ugyanazon ételé enyhén vagy akár nem csípősen. Nem, nem és nem! Persze sokszor megkaptam már, hogy ízlésekről felesleges vitatkozni - ezzel általában egyet is értek, de ez esetben sajnos nem tudok engedni.

Nem egyszer tapasztaltam társasági étkezések során, hogy vannak, akik már kóstolás előtt jól artikuláltan „erős pistát” kérnek a pincértől. TÉVHIT azonban, hogy itt egy valós igényről van szó, valójában ezzel csak tudatni, közölni akarnak valamit embertársaikkal. Hogy mit is? Több mindent: „ínyenc vagyok, gourmet vagyok, maximalista vagyok, igényes vagyok - nem rossz, amit a szakács összehozott, de én még egy kicsit feljavítom!” De ami még fontosabb: „felnőtt vagyok, kemény vagyok, bevállalós vagyok, ha szénné is ég a nyelőcsövem és a gyomrom, kibírom, megcsinálom!” Na de mi ehhez képest a valóság? Hát az, hogy felesleges egy órákon át főzött jóízű kaját úgy feljavítani, hogy a csípős ízen kívül végül semmi ne maradjon. Ott van a tévedés, hogy ha igaz, ezeket a fűszereket nem is az ízük miatt, hanem praktikus okokból kezdték el használni, nevezetesen, hogy a LEHEL hűtő felfedezése előtti sanyarú évezredekben elnyomják velük a mérsékelten friss döghús szagát! 

Sokan kifejezetten sportot űznek a nagyon csípős dolgok hajszolásából. Chili, wasabi, vagy a fentebb emlegetett Erős Pista… Nem szeretnék ujjal mutogatni egy népszerű gasztroblogra, ahol pár hónappal ezelőtt külön poszt is született e tárgyban. Régóta szeretném javasolni éttermeknek, hogy leves gyanánt áruljanak tűzforró csapvizet, amelyet a csípős-rajongó vendégek igény szerint beerőspistázhatnak, hiszen a végeredmény ugyanaz! Én azért mindenesetre örülök, hogy amikor például halászlevet eszem, érzem is a hal ízét. Köszönöm a figyelmet.

Olvasóim megszokhatták már, hogy posztjaimban a forró kását nem kevergetve a társadalom legsúlyosabb kérdéseit feszegetem. Mint a címből látható, ez alól a mai sem kivétel!

A mostani harmincas korosztály férfitagjai bizonyára nosztalgiával gondolnak vissza a 80-as évek utolsó harmadára, amikor a végre nálunk is elérhetővé vált műholdas csatornák révén bepillantást nyerhettünk a WWF (nem a vadvédelmi alap…) csodálatos világába. Övtáskás posztomban szenteltem már egy képet az akkori legendának, Hulk Hogannek, de aki követte az eseményeket, annak nyilván nem cseng ismeretlenül Macho Man, Jake „the Snake” Roberts, vagy mondjuk Ultimate Warrior neve.

Ma már, felnőtt fejjel természetesen igen komikusnak tartom az elasztikus ruhában bohóckodó, jellemzően hosszú hajú fickókat, az a véleményem azonban nem változott, hogy itt igenis komoly sportteljesítményről van szó! Ugyan a többé-kevésbé megkoreografált „verekedések” valóban sok show elemet, sok ál-ütést, sok mű-szenvedést tartalmaznak, TÉVHIT, hogy a pankráció teljesen kamu - bizonyos ütésváltásokat, rúgásokat, dobásokat, feszítéseket, eséseket egyszerűen nem lehet mímelni, nem lehet például csak úgy tenni, mintha a magasból a padlóra dobnánk félholtnak tűnő pankrátor-társunkat! A gyakran artista elemekkel is tarkított összecsapások hátterében komoly munka van, a kemény súlyzós és állóképességi edzés mellett többek között az esések, dobások gyakorlása is a felkészülés részét képezi. A pankrátor szakma egyáltalán nem veszélytelen - nem ritkák a komoly sérülések akár a ringben, akár az edzőteremben.

A fentiekről jut eszembe, hogy aki látta már a Pankrátor című filmdrámát Mickey Rourke főszereplésével, kérem írja meg, hogy érdemes lenne-e letöltenem megvennem DVD-n? Végezetül pedig egy videó arról, hogy milyen drámák is zajlanak egy pankráció gálán:

Blogom "kissé" lecsendesült mostanában, amit én persze nem az év végi ünnepeknek tudok be, hanem annak, hogy mindenki a Tévhit-évkönyvet bújja. Szerintem is letehetetlen, azóta már tizenkét nyelvre lefordították, sőt, hamarosan musical is készül belőle!

Mielőtt teljes gőzerővel nekivágunk a 2010-es évnek, több hónapos lemaradást szeretnék behozni azzal, hogy csokorba gyűjtve röviden ismertetek néhány, olvasók által javasolt TÉVHIT-et. Amihez volt gondolatom, írtam is egy kicsit. Nem tudom, a javaslatot tevők örülnek-e neki, mindenesetre én feltüntetem a nickneveket.

Ha minden igaz, ez a poszt 2009. december 31-én 23:59-kor jelent meg - természetesen automatikusan időzítettem, én már rég alszom egy exkluzív VIP szilveszteri partin vagyok fehér zakóban!

Ezúton szeretnék boldog új évet kívánni minden kedves olvasómnak, hálám jeléül pedig letölthetővé teszem blogom 2009. évi évkönyvét (PDF formátumban), amely  minden sallang nélkül, koncentráltan, csupán 9 oldalba sűrítve tartalmazza az eddigi 43 TÉVHIT-et! Ismétlés a tudás atyja, mentse le mindenki, és olvassa a vécén, váróteremben, Blog.hu leállás esetén, buszmegállóban,  tengerparton, húzza alá a fontos részeket stb., ha pedig megunta, tegye a polcra a Szlengblog könyv mellé!

>>Letöltés!!<<

Vélhetően sokan szembesültek már azzal a problémával, hogy a szabad piacot jellemző bőséges termék-, illetve szolgáltatáskínálat miatt ma már a legegyszerűbb vásárlási döntéseket sem lehet kétségek közt vergődés nélkül meghozni. Legyen szó egy digitális fényképezőgép vásárlásáról, egy vízvezeték-szerelő kihívásáról, vagy akár csak egy étterem kiválasztásáról, a többség ma nem mer anélkül döntést hozni, hogy ne végezne előzetes kutatást, hiszen senki sem akar csalódni vagy rossz üzletet csinálni.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy az internet megjelenése óta jóval egyszerűbb lett a dolog, ez azonban csak abból a szempontból igaz, hogy valóban jóval könnyebb tényszerű információkhoz (termékparaméterek, árak stb.) jutni, és ezek alapján összehasonlításokat végezni. Ami viszont nem igaz, hogy valódi fogyasztók szubjektív tapasztalatait megismerve (pl. internetes fórumokban) meg lehet találni a minden szempontból lehető legjobb terméket/szolgáltatót. Aki ugyanis már próbálta ezt, pontosan tudja, hogy hiába olvasott 10-20 pozitív visszajelzést, azért csak nem fogja nyugodni hagyni az ugyanott szereplő néhány lesújtó vélemény. Hiába írják le sokan, hogy életük legjobb nyaralását töltötték egy bizonyos krétai apartmanban, úgyis az egyvalaki által belinkelt csótányos fotók fognak örökre bevésődni emlékezetünkbe! De említhetném a Totalcar „Népítélet” rovatát is, ahol még a legjobban értékelt típusokról is olvashatunk rémisztő történeteket - én is egy ilyen után mondtam le az Aston Martinról.

A fentieknek köszönhetően az internetnek sem sikerült megváltoztatnia azt a tényt, hogy az emberek többsége legjobban még mindig a közeli ismerősök véleményére ad. Pszichésen ugyanis sokkal könnyebb feldolgozni, hogy csupán egyetlen véleményt hallunk, ráadásul nem egy arctalan internetező áll a másik oldalon, hanem olyasvalaki, akiben megbízunk. Nos kérem, ez az idei év utolsó TÉVHIT-e! Szemtől szemben senki sem fogja bevallani nekünk (sőt, talán magának sem), hogy az általa gondosan kiválasztott autóval, fényképezővel, panzióval, szobafestővel bizony melléfogott, ezért előbb beírja negatív véleményét egy blogba vagy fórumba, minthogy ezt velünk megossza. Felejtsük tehát végre el a „Nem tudsz egy jó, megbízható [....]?” típusú kérdéseket, tapasztalatból mondom, hogy sok „kiváló szakember” telefonszáma indokolatlanul jár kézről-kézre!

Mindenekelőtt szeretnék boldog két-ünnep-közöttöt kívánni olvasóimnak! Kívánom, hogy minél többen töltsék munkahelyüktől távol, csendben, nyugalomban ezt a pár napot, de ez persze nem vonatkozik a pizzafutárokra, az árufeltöltőkre, a Blog.hu szerkesztőire, a garancia-ügyintézőkre, a kukásokra, a mozigépészekre stb. - szóval ők inkább menjenek be! Őket emlékeztetném, hogy a szabadság alatti feltöltődés amúgy is csak egy tévhit...

Na de térjünk a tárgyra. A címbéli közhelyes mondatot bizonyára idén is többször ellőtték a női-, illetve életmód magazinok, weboldalak, tévéműsorok. Nyilván nemegyszer elhangzottak a „bejgli” és a „töltött káposzta” kulcsszavak, mint az azonnali elhízásért leginkább felelős ételek. Nos, való igaz, hogy a karácsony körüli napok gyakori velejárója a fokozott zabálás, azonban hacsak valaki nem kockás hassal vág neki az ünnepeknek, sok különbséget nem fog észrevenni magán az ünnepnapok után. Az igazság ugyanis az, hogy elhízni és lefogyni nem napok alatt lehet - mindkettőhöz sok hónapos kitartó munka szükséges. A hazai lakosság 99%-a (beleértve magamat is) az év fennmaradó 51 hetében sem főtt tengeri halon és párolt spárgán él, ezért teljesen felesleges úgy emlegetni ezt az év végi pár napot, mintha valami veszélyes extrém sport lenne. Aki év közben sportol és egészségesen eszik, annak valószínűleg nem fog megártani egy-két rúd bejgli, aki meg amúgy is évtizedek óta cukros-zsíros kajákon él, feleslegesen álltatja magát, csúnyább és betegebb nem önmagában e pár naptól lesz (képünkön Val Kilmer, egykori Batman).

Erről jut eszembe, hogy valaki, aki ért hozzá, megírhatná a kommentekben, hogy miért hülyeség a dagadt teltebb nők körében hatalmas népszerűségnek örvendő 90 napos diéta! Ha jól sikerül, akár vendégposztként is szívesen kiteszem. Én csak annyit látok, hogy van egy-két nő a környezetemben, aki megszállottan, bűntudat nélkül zabálja a lekváros fánkot „szénhidrátnap” ürügyén, és én csak érzem, hogy valami itt sántít. Mondjuk állítólag fogynak vele, ezért is jár kézről-kézre a módszer. Köszönöm a figyelmet.

UPDATE: adequate courier belinkelte a fenti diéta ésszerűnek tűnő kritikáját: Klikk!

Kipróbálom ezt  a hellókarácsony címkét, hátha még működik.

Életem során jó párszor utaztam repülővel, azonban tapasztalataim nem túl széleskörűek, mivel ezek mind Európán belüli, 1,5-2 órás, turistaosztályon/charterjáratokon/fapados járatokon eltöltött utak voltak. Igen-igen, zömmel utazási irodákban befizetett mediterrán csomagutakról van szó, a Budapest-New York business class-t elhúzódó üzleti tárgyalásaim miatt eddig sajnos mindig lekéstem.

Amellett, hogy eleve idegesítenek a tartózkodó, távolságtartó, fapofa (vagy éppen műmosolyú) stewardessek, sosem értettem, hogy miért kell szánalmas mennyiségű és minőségű ennivalót osztogatniuk egy olyan repülőúton, ami rövidebb ideig tart, mint mondjuk levonatozni Budapestről Szolnokra (én amúgy a 7-es buszon is töltöttem már ennyit).

A szokásos menetrend ugyebár az, hogy miután a gép elérte az utazómagasságot és az idősebb női utasok reflexszerűen indulnának a mosdóba, a stewardessek a 60 cm széles folyóson kegyelmet nem ismerve útjukra indulnak 59 cm széles zsúrkocsijukkal. Ez tulajdonképpen a repülőút fénypontja, legalábbis ezt a TÉVHITet sikerült belénk sulykolnia a légitársaságoknak. Az ember már-már azt gondolhatja, hogy a  70 ezres jegyből legalább 50 ezer a kaját fedezi, hiszen sokszor hallottuk, hogy a fapadosok többek között a catering elhagyása miatt tudnak jóval olcsóbbak lenni. Nos, én egyszer összeszámoltam, hogy a 2 grammos Rama margarin, az 5 cm átmérőjű mini zsömle, a 80-as éveket idéző lekváros linzer, és a fenséges menü többi alkotóeleme összesen maximum 150 forint/főt tehet ki, így tehát a világ egyik legtúlértékeltebb szolgáltatásával állunk szemben  (jó-jó, ettem már kétes összetételű pulykaragut is Malév gépen - az mondjuk legyen 200 Ft/fő).

Érdekes módon, a lehajtható kis asztalra elhelyezett ételt az utasok zöme olyan átszellemülten lakmározza a felszállás után csupán 15-20 perccel, mintha nem zabálta volna tele magát a váróteremben a saját kézipoggyászában található, vélhetően sokkal finomabb útravalóból. Sokan több kalóriát veszítenek azzal, hogy a műanyag késsel megpróbálják kettévágni a szikkadt miniatűr zsömlét, mint amennyit annak elfogyasztásával nyernek!

Véleményem szerint semmi értelme ennek a bohóckodásnak - ha nagyon jót akarnak tenni nekünk a légitársaságok, akkor inkább intézzék el, hogy a monopóliummal rendelkező reptéri vendéglátóipari egységekben ne 900 forint legyen egy 0,33-as Theodora ásványvíz!

Mai témámmal (a metrón való zenehallgatáshoz hasonlóan) lehet, hogy megint melléfogok, de az mindenesetre biztos, hogy amíg nem rendelkeztem laptoppal és egy számítógépasztalhoz voltam kötve, mindennél jobban vágytam a laptopos életérzésre, végül mégis csalódtam! Félreértés ne essék, nem arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne lemenni a sarki Starbucksba a fehér MacBookommal twitterezni, hanem, hogy egy laptoppal a saját otthonomban sem lennék helyhez kötve, végre a kanapén is aknakeresőzhetnék.

Nagyjából két éve be is szereztem életem első és eddig egyetlen laptopját, egy 15 colos képernyős, kb. 2,5 kilós gépet. Az azóta eltelt időszak alatt sajnos nem sikerült kidolgoznom a tökéletes laptopozás módszerét. Rengetegszer láttam marketing anyagokban, stock-fotós oldalakon az ún. hasonfekvős-könyöklős technikát. Igaz, hogy a képeken általában fiatal csajok laptopoznak így a kőkemény padlón, én azért kipróbáltam az ágyon. Hát mondanom sem kell, hogy körülbelül egy percig bírtam. De ugyanerre az eredményre vezetett az oldalt fekve könyöklős módszer, a töröküléses módszer, a háttal falnak támaszkodós módszer, és még számos egyéb testhelyzet, pedig egyelőre nincsenek komolyabb ízületi problémáim. Az ágy tehát kilőve.

Fotelben, kanapén egy fokkal jobb a helyzet, ott azért 1-2 órát nagy nehezen ki lehet bírni, azonban a combokra helyezett komputer még mindig nem az igazi, a dohányzóasztalra letett gépről ne is beszéljünk! A lábak elhalása, derékfájás, a nyakcsigolyák elgémberedése mind-mind jelentkezik egy idő után. Szóval sokszor rájöttem már, hogy az asztali gépnél használt gurulós „vezérigazgatói” székben sokkal tovább lehet bírni a gyűrődést. A kényelmes laptopozás egy TÉVHIT!

Külön posztot nem szánnék neki, de némileg ide kapcsolódik egy jóval nagyobb kört érintő téma is. Ez pedig az ágyban történő könyvolvasás! Olvasni jó, olvasni kell, de karzsibbadás és egyéb kellemetlenségek nélkül nekem még nem sikerült 10 percnél többet egy testhelyzetben olvasni. Nem akarom ismételni önmagamat, így a részletes ismertetéstől eltekintenék.

Kérem, aki tud hasznos tanácsokkal szolgálni, tegye meg, én pedig most elmegyek egy csontkovácshoz.

Azt hiszem, nem kell sok szót vesztegetnem annak a jelenségnek a bemutatására, miszerint a bulvármédia által felkapott, sztárolt és unásig nyomatott ún. celebek évek óta a hétköznapi emberek céltábláját képezik, közutálatnak örvendnek. Ha beleolvasunk különböző internetes fórumokba, blogokba, megállapíthatjuk, hogy az esetek jelentős hányadában nem puszta megvetésről van szó - a kommentelők többségét fűtik az indulatok és a gyűlölet. Megkockáztatom, hogy vannak emberek, akik ismeretlenül is jobban utálják Hajdú Pétert vagy Molnár Anikót, mint a saját utcájukban lakó - a társadalom számára valóban káros - tetovált kopasz tahót.

Természetesen lehet azt rosszallni, hogy a szóban forgó, ha kell, ha nem csapból is folyó sztárok zöme nem közvetít értéket, rossz példaképet jelent a fiataloknak, azonban meg kell érteni az ő helyzetüket is! Sokáig én sem értettem, mi hajtja ezeket az embereket, de aztán a saját bőrömön megtapasztalhattam:

A blogom 4 hónappal ezelőtti indulását követő első hetekben gyakorlatilag én voltam az egyetlen olvasóm, mígnem aztán egy szürke októberi hétfőn rám mosolygott a szerencse és bebaszós posztommal legnagyobb meglepetésemre index-címlapra kerültem. Mivel sokakkal ellentétben én férfiasan bevallom, hogy nem magamnak és a fióknak írogatok, az aznapi több ezer olvasót és több mint 200 kommentet hatalmas sikernek könyveltem el. Természetesen meg voltam győződve, hogy ez sosem fog megismétlődni, de 1,5 hétre rá hosszú hétvégés posztomat ismét a címlapon találtam! Ezt követően felgyorsultak az események - a következő hetekben szinte bármit írtam (egész szarokat is), az hosszabb-rövidebb időre címlapra került, tódultak a látogatók és a hozzászólások. Műfenyős posztommal saját rekordot döntöttem. Bevallom őszintén, ekkorra már elszálltam magamtól: elhagytam a családomat, a legmenőbb partik állandó résztvevőjévé váltam, szórtam a pénzt nőkre, alkoholra, drogokra. Élveztem a hirtelen jött népszerűséget, egyáltalán nem volt terhes, amikor az utcán leszólítottak, hogy mondjak egy TÉVHITet! (Amúgy több igazoltatásnál is ez mentett meg)

A garantált-címlapos blogok elit klubjába tartoztam, Modor Tibiék pezsgőt küldtek az asztalomhoz, de aztán december elején egyszer csak elszakadt valami... Utolsó négy posztomnak híre-hamva nem volt a címlapon, látogatottságom visszaesett (napi 600 ezerre), egyik szponzorom visszavette a matricázott Smart-ot, már csak leghűségesebb olvasóim tartanak ki mellettem! Biztos kiégtem vagy valami. Azóta bármit írok, remegő kézzel publikálom, remélve, hogy "talán ez, talán most megtöri a jeget!".

Na, hát valahogy így lehet ezzel például Molnár Anikó is, hiszen aki már egyszer ráérzett a sztárság ízére, az utána egyszerűen nem tud hétköznapi életet élni. Miért fáj az nekünk, hogy hetente kétszer bejelentkezik a Blikknél és a Fókusznál valami „érdekes” sztorival, ahelyett, hogy egy szoláriumszalonban robotolna?! Meggyőződésem, hogy nem is elsősorban a pénz miatt csinálja, nem a munkaundor mozgatja, egyszerűen csak a köztudatban akar maradni, minden áron! Ami engem illet, legalább 20 e-mailt írtam már a Hal a Tortán szerkesztőségének, de egyelőre válaszra sem méltatnak... :(

Az elmúlt napokban nem volt ihletem Visszatértem fontos üzleti utamról, vége a hallgatásnak, folytatom tényfeltáró cikksorozatomat.

A mai téma régóta érlelődik bennem, de a pohár igazán akkor telt be, amikor az egyik tévécsatorna reggeli műsorában az ex-Action-ös Szasza nevével fémjelzett Zorall zenekar unplugged üzemmódban előadta az Első Emelet "Csakazértis szerelem" című dalát. Azóta megtudtam, hogy ez nem egy egyszeri akció volt a srácok részéről - a szóban forgó együttes üzletszerűen foglalkozik ismert magyar számok coolnak és jópofának szánt, rockosított feldolgozásával. Az általuk áthangszerelt dalok természetesen nem annyira rosszak, de hát az elismerés nem őket illeti, hanem a népszerű és fülbemászó dallamok eredeti szerzőit!

Vegyük például a mindenki által biztosan jól ismert és talán kedvelt "Tainted Love" című számot. Egy másik blog helyettem már szépen összeszedte a dal ismertebb feldolgozásait, illetve bemutatta az eredeti, 1964-es verziót is. A magát félelmében smink mögé rejtő Marilyn  Manson művészileg nem érzi megalázónak, hogy legnagyobb sikert aratott száma egy istenverte feldolgozás?!

Természetesen nem egyszer esett meg a könnyűzene történetében, hogy a feldolgozás túlszárnyalta elődjét, összességében jobban sikerült mint az eredeti, némi hozzáadott érték tehát időnként van a dologban, azonban akkor sem mehetünk el azon tény mellett, hogy a siker végső soron az eredeti dallamnak köszönhető! Akármennyire próbáljuk szépíteni, egy sok évvel ezelőtt egyszer már bevált dallam leporolása, feldolgozása az új előadó (és csapata) ötlettelenségét és gyávaságát jelzi, és valójában nincs nagy különbség a kizárólag népszerű számokat játszó szintetizátoros haknizenész és a biztosra menő, de azért alibiből a lenyúlt dalt némileg "újragondoló" művész között.

Ez például anno nagyon idegesített:

Miután sikerrel fel(mű)virágoztattam a műfenyő ipart (itt) és egyúttal a tönk szélére sodortam a hazai fenyőtermelőket, folytatom az év végi ünnepekkel kapcsolatos téveszmék leleplezését.

A H1N1 oltást ellenzők legnagyobb táborának az a fő problémája, hogy az oltóanyag megvásárlásával egy gyanús hátterű, rosszakaró, pénzéhes, adóelkerülő vállalatot gazdagítanának. Ebben lehet valami, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy többek között (!) ezek az emberek azok, akik sokadmagukkal a burzsuj mobilszolgáltató cégek éves nyereségének 80%-át pár nap, sőt pár óra leforgása alatt megtermelik.

Az SMS-es jókívánságok küldözgetése nem új keletű dolog, de érzésem szerint az elmúlt 4-5 évben harapódzott el igazán. A rutinosabbak már Karácsony, illetve Szilveszter délelőttjén útjára bocsátják megható vagy vicces üzeneteiket, nehogy az este már igencsak terhelt hálózat hátráltassa, netán megakadályozza őket küldetésük teljesítésében! Emlékezzünk csak arra az évekkel ezelőtti botrányra, amikor a nagy kavarodásban a mobilszolgáltatók instabil rendszere bizonyos üzeneteket kétszer-háromszor is kézbesített, ezzel akár 20-40 forinttal megkárosítva egyes ügyfeleket. Nem is csoda, hogy a 3 éves hűségnyilatkozat fejében vásárolt százezres csúcsmobilok árérzékeny tulajdonosai felháborodtak!

Tulajdonképpen nincs probléma ezzel a szokással - végül is szép az, hogy pár napig csupa tréfás/aranyos/kedves/megható stb. üzenet köröz a szállingózó hópelyhek között az éterben, azonban sokan átesnek a ló túloldalára. Néha olyanoktól kapok SMS-t, akiket évek óta nem láttam, vagy naponta látom, de nem sok szót váltunk! Természetesen egy percig sem gondolnom, hogy a jókívánságot konkrétan nekem szánják, a mozgatóerő inkább valami hasonló lehet, mint ami az iwiwes ismerőshalmozókat is hajtja. Elsősorban nekik üzenem: TÉVHIT, hogy ünnepi SMS-eket muszáj küldeni - ha nem bírják ki, pénz és időt takaríthatnak meg, ha csupán annak a pár embernek a köszöntését tudják le így, akiket a maguk számára valamennyire fontosnak (de nem a legfontosabbnak) tartanak!

Egy fontos kérdésben várnám olvasóim véleményét: bunkóság a távoli ismerősöktől kapott SMS-jókívánságokat nem megköszönni/viszonozni?

Előző, mélyfilozófiai elemzésemet mától az ELTE-n tanítják, ezen felbuzdulva blogomat ismét egy fajsúlyos témával folytatom. Talán decemberben nem a legaktuálisabb, de azt gondolom, hogy ettől függetlenül  muszáj beszélni róla!

Ugyan a trend-érzékeny társadalmi réteg jó néhány éve átállt az amerikai stílusú kerti sütögetésre, a klasszikus nyáresti szalonnasütés továbbra is töretlen népszerűségnek örvend. Én csak azt nem értem, hogy miért. Életem azon szakaszában, amikor még korlátozott befolyásom volt sorsom alakulására, számos ilyen rendezvényen kényszerültem részt venni.

A valószínűleg mindenki által jól ismert koreográfia szerint ilyenkor a faágból kifaragott nyársra jókora, teljesen húsmentes kenyérszalonnát kell tűzni, majd azt a parázs fölött forgatva hosszú ideig izzasztani. Az „értékes” zsírcseppeket természetesen nem szabad veszni hagyni, ezeket a földre letett vagy térden egyensúlyozott kistányéron fekvő kenyérszelettel kell felitatni. Az első 3 percben még jópofának tűnő tevékenység fokozatosan kilátástalan kínlódásba csap át: az arcot égető tűz, a szemet csípő füst, a farönkön való görnyedt ülés, a kenyérszelet nyárssal történő nehézkes becélzása hamar élvezhetetlenné teszi a helyzetet. Nem csoda hát, hogy a résztvevők többsége a sütést idő előtt feladja, és „Jó lesz ez már!” alapon felkészül műve elfogyasztására. Az ember ilyenkor az üvegesre sült, kívül koszos, undorító zsírtömböt a tányérra helyezi, ahol már ott figyel a feketés zsírral középtájon félig-meddig átitatott kenyérszelet. Természetesen a többség az ételt ekkor már nem kívánja, így jellemzően csak a zsíros kenyér kerül kénytelen-kelletlen elfogyasztásra. Ha mindez este zajlik (hiszen a tűz akkor romantikus!), a kellemetlen élethelyzetet a fázás is fokozza.

Véleményem szerint a szalonnának van helye a gasztronómiában (pl. tarhonya méretű pörcként a túrós csuszán), de a szalonnasütés - mint olyan - totális vakvágány, amit az eseményt gyakran követő tűzkörüli gitározás tovább súlyosbít. Kipróbálok egy ilyen szavazó izét -->

Előrebocsátom, nem vagyok sem vallásos, sem hívő, sem semmi. Azt is szeretném leszögezni, hogy senki meggyőződését nem akarom befolyásolni - mindenki azt gondol és abban hisz, amit és amiben akar.

Most, hogy a kötelező körökön túlestünk, nézzük meg közelebbről azt a téveszmét, miszerint ha Isten (Allah, Buddha, a Mátrix, Jah stb.) létezne, nem lenne ennyi tragédia, szörnyűség, igazságtalanság a Földön. Ez az érv nem állja meg a helyét, hiszen miért gondoljuk, honnan vesszük, hogy ez a bárhogyan is nevezett állítólagos felsőbb hatalom szükségszerűen jó és igazságos?! Véleményem szerint számos jel mutat arra, hogy tényleg van valami/valaki a háttérben, mégpedig egy jó nagy geci tréfamester, máskülönben nem lenne ésszerű magyarázat például az alábbiakra:

 Miért van az, hogy az egészséges dolgok zöme élvezhetetlen? Tudjuk, hogy a sok só, a sok cukor, a "szenesre" sütött hús árt a szervezetnek, ugyanakkor a fűrészpor ízű teljes kiőrlésű kenyér vagy a párolt, íztelen tengeri hal egészséges. Nem fejlődhetett volna úgy a világ, hogy mindez pont fordítva van? Akár úgy, hogy napi X gramm füstölt sonka elengedhetetlen a szervezet számára, akár úgy, hogy agysejtjeink a párolt brokkolit érzik finomnak. Vagy vegyük az alkoholt: ellazít, jókedvre derít, káros hatásait azonban nem kell ecsetelni. Pedig akár alakulhatott volna úgy is, hogy ez a jó hangulatot előidéző szer kizárólag kedvező élettani hatásokkal bír (nem a napi 1 dl vörösborra gondolok). Vagy nézzük ezt: a napsütés pszichére gyakorolt jótékony hatása mindenki számára ismert, a nyári napfény egyet jelent a boldogsággal stb., de nem lehetett volna, hogy bőrrák helyett inkább gyógyítsa a rákot? Végezetül említhetném a csúnya és félelmetes nemi betegségeket is: ezek például miért kellettek?!

Azt hogy ki és hány nap alatt teremtette a világegyetemet, még vizsgálom...

A mai téma azt gondolom, nem szorul túl részletes magyarázatra, elég, ha megtekintjük a poszthoz mellékelt ábrát. Hangsúlyozom, nem azt állítom, hogy az alábbi képen szereplő közéleti személyiségek buták, csupán azt kívánom érzékeltetni, hogy a szemüveg a közhiedelemmel ellentétben látszólag sem növeli az intelligenciahányadost.

A fenti TÉVHIT abból a sztereotípiából ered, miszerint a szemüveges gyerekek kivétel nélkül okosak, jó tanulók, stréberek, könyvmolyok. Nos véleményem szerint, ha van is némi összefüggés, ennek pont az az oka, hogy a körülöttük lévő emberek (tanárok, osztálytársak, rokonok stb.) ebbe az irányba terelik az érintettek életét:

Tisztelet a kivételnek, a szemüveges kisgyereket szülei nem íratják be focizni, a szemüveges kisgyerek nem lesz a lányok kedvence, ugyanakkor a tanárok kivételeznek vele, a rokonok pedig mikroszkóp-készletet ajándékoznak neki. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a szemüveges kisgyerek végül otthonülő kiskamasszá fejlődik, és jobb dolga nem lévén valóban unalmas osztályelsővé válik (a középiskolában a szemüveges kamasz általában öntudatára ébred és onnantól kezdve saját akarata szerint alakítja arculatát).

Kérem tudomásul venni, hogy a szemüvegnek önmagában semmi köze a szellemi képességekhez, pusztán egy szemproblémákat korrigáló, látást javító gyógyászati segédeszközről van szó!

Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki folyamatosan sportot csinál a késésből, arculatának, identitásának szerves része ez a tulajdonság. A szóban forgó emberek azért tudnak egy teljes életöltőn át büntetlenül késni, mert megvárakoztatott embertársaik minden ilyen esetben nagyon lazának és megértőnek mutatkoznak, ezzel elkerülvén a karótnyeltség gyanúját. Sosem vallanák be, hogy a késő felet egy perccel ezelőtt még a pokolra kívánták.

Mindenképpen különbséget kell azonban tettünk két altípus között. A "lelkiismeretes késők" (99%-ban nők) látszólag időben elkezdik a készülődést, komoly stresszt, szorongást okoz nekik az idő nyomása, és pont a maximális megfelelni vágyás miatt nem sikerül végül időben megérkezniük. Ez a fajta késés bizonyos szintig természetesen megbocsátható. Vannak azonban az ún. "beleszarós késők", akik nem elúsznak, nem a legjobb szándékuk ellenére késnek, hanem egyszerűen csak nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget a pontosságnak. Amennyiben úgy látják jónak, elkortyolgatnak még egy latte macchiato-t, hiába vár valahol rájuk egy vagy több ember. Tudják, hogy nem lesz belőle tragédia, hiszen ki ne bocsátana meg egy bohém jófejnek? TÉVHIT!

Amiről szó van, az az egoizmus egy kifejlett formája. A második kategóriába tartozó személyek ugyanis nem rosszindulatból, még csak nem is tiszteletlenségből várakoztatják társaikat, hanem mert egész egyszerűen saját magukon kívül mindenkit homályosan látnak. Életük filmjében ők az abszolút főszereplők, mindenki más csak statiszta. Arra kérek mindenkit, aki ismer ilyen embert, hogy rúgja fel a forgatókönyvet és ne vágjon többé jó pofát megvárakoztatása esetén!

Csak felsorolás szintjén említenék meg néhány további alfajt, amelyek között természetesen vannak jelentős átfedések: sztárallűrökkel rendelkező késő, ál-elfoglalt késő, túlvállalós késő. Aki ismer további típusokat, ne tartsa magában!

Na sorry, mennem kell zuhanyozni - egy haverom félórája fagyoskodik a ház előtt, de hát ezt ki kellett írnom magamból!

Mielőtt bárki azt hiszi, hogy a Nők Lapja Caféra tévedt, közlöm, hogy ez egy férfias téma, a karácsonyfával kapcsolatos problémák ugyanis alapvetően minket érintenek!

Na szóval mához egy hónapra szenteste, ennek apropóján szeretnék még időben eloszlatni egy témába vágó téveszmét. Noha legalább tíz éve már itthon is kaphatók kifejezetten élethű műfenyők, a lakosság zöme még mindig hősiesen kitart a valódi fenyőfa mellett. A közvélekedés szerint ugyan igaz, hogy a fa méregdrága, hazaszállítása macerás, az alját ki kell faragni, sosem függőleges törzse miatt eldőlésre hajlamos, 1-2 hét után szárad/görbül/hullik, kidobása szintén nem egyszerű, na de a fenyőillat mindenért kárpótol! A műfenyőn ezzel szemben látszik, hogy mű, az egész dolog természetellenes, ízléstelen, na és persze nincs illata.

Kezdjük akkor a legelején... Annak ellenére, hogy a hozzá kapcsolódó meghitt hangulat, a gyerekkori emlékek stb. miatt magam is kedvelem, az ún. karácsonyfa (mindegy, hogy valódi vagy műfenyő-alapú) úgy, ahogy van természetellenes és ízléstelen. Gyakorlatilag ugyanis arról van szó, hogy egy kivágott örökzöld növényt beviszünk a nappaliba, majd különféle színű fröccsöntött gömböket, zöld drótra fűzött zseblámpaizzókat és egyéb giccses tárgyakat aggatunk rá. Megítélésem szerint innen már felesleges tovább feszegetni az ízlésesség, természetesség kérdését, ugyanis az egész szokás valamennyire abszurd.

Ha azonban ezen túllépünk, akkor igenis kimondhatjuk, hogy vannak szép és vannak nagyon ronda karácsonyfák. Meggyőződésem, hogy ezt legkevésbé az dönti el, hogy valódi avagy műfenyőt díszítettünk-e fel, sokkal inkább számít a díszek minősége, a színek harmóniája stb. Egy 30.000 forintos (tehát azért nem teszkós) műfenyő ma már megtévesztésig hasonlít egy szép valódira, a csúnya valódinál pedig sokkal jobb. Az ára elsőre lehet, hogy soknak tűnik, azonban ne felejtsük el, hogy 8-10 évig biztos szolgálni fog minket.

Most pedig kifejezetten férfitársaimhoz szólok: higgyék el, egészen más érzés 24-én reggel felhozni a pincéből a gondosan dobozba csomagolt "fát", mint minden évben újra és újra végigcsinálni az igazi fával járó macerát. A fenyő illat pedig szintén TÉVHIT, én évek óta nem éreztem ilyet a valódi fenyőt istenítő rokonoknál sem...

Le a kalappal a Magyar Nemzeti Bank kommunikációs csapata előtt, a pozitív hangvételű marketinganyagok hatására, valamint az újdonság varázsa miatt eleinte én is egész komolyan lelkesedtem az új fizetőeszközért! Amikor 1-2 hónappal ezelőtt először kaptam fém 200-ast visszajáróként, csodálattal nézegettem a szép új érmét és igyekeztem lehetőség szerint nem gyorsan túladni rajta.

Ahogy teltek-múltak a hetek, a papírkétszázas észrevétlenül kikerült a forgalomból, az érme viszont egyre gyakoribb vendége lett a pénztárcámnak. A kezdeti izgalmon ekkorra természetesen már túl voltam, de a pohár akkor telt be, amikor pár órán belül két készpénzes vásárlás során összesen vagy 5-6 fém kétszázashoz jutottam. Az érmetartó rekeszt a végén már alig tudtam bezárni, a tárca súlya és vastagsága a Petőfi-összessel vetekedett. Mivel éppen nem övtáskás (!) üzemmódban voltam, igencsak kényelmetlenné vált a pénztárca további szállítása.

Mára odáig jutottam, hogy gyűlölöm az új 200-ast és követelem vissza a régi bankjegyet! Az sem érdekel, hogy Károly Róbert helyett valami szakállas MNB-s osztályvezetőt rajzoltak rá. Legyen ez a poszt egyben egy petíció - ha összejön 30.000 támogató komment, vállalom, hogy eljárok a jegybanknál a nép nevében!

Ja és: