Az osztálytalálkozók feleslegességéről hajdanán már értekeztem, mai posztom témája némileg az ott leírtakhoz kapcsolódik...
Budapesti lakosként velem szerencsére viszonylag ritkán esik meg, de hosszabb időtávon belül sajnos elkerülhetetlen, hogy jártamban-keltemben össze ne fussak olyan "ismeretlen ismerősökkel", akiknek a vezetéknevére sem nagyon emlékszem, ugyanakkor tudom, hogy a találkozást nem lehet egy egyszerű köszönéssel lerendezni. Még akkor sem, ha biztos vagyok benne, hogy a dolog a másik félnek ugyanannyira kellemetlen! Az esetek 99%-ában olyan volt osztálytársakról vagy kollégákról van szó, akikkel ugyan több éven át egy szűkebb közösségben éltünk, de annak idején nem váltottunk egymással túl sok szót (konkrétan leszartuk egymást), viszont az illem azt kívánja, hogy 10 év múlva élénken érdeklődjünk a másik élete iránt.
TÉVHIT! Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha az ilyen találkozásokat egy fejbólintással elintézhetnénk, ehelyett a zavart felek általában kényszert éreznek, hogy leálljanak és feszengő beszélgetésbe kezdjenek. A témák általában a „kivel mi van”, illetve a „ki kivel találkozott az elmúlt években” köré csoportosulnak, és általában 3 percen belül kifogynak (kivéve, ha egy ún. szófosóval állunk szemben).
A szóban forgó találkozásoknak egyébként számos válfaja van, némelyik kevésbé kellemetlen, némelyik viszont felér egy szóbeli szigorlat feszültségével. Néhányat felsorolnék, a továbbiakat esetleg várom olvasóimtól:
Tömegközlekedési járművön: Talán a legrosszabb, és ha nincs szerencsénk, akkor beszélgetőtársunk hozzánk hasonlóan végállomástól végállomásig utazik. A bezártság, a tömeg és a jármű zajának túlkiabálása miatti közelség (intim szféra) csak tovább növeli frusztrációnkat. Tipikus jelenség a találkozás sokkját követő „ki meddig megy” tapogatódzás. Az jár jobban, aki másodikként árulja el úticélját, hiszen adott esetben tud trükközni, pl. frappánsan rá tudja vágni a következő megálló nevét (ezért igazán megéri megvárni a következő buszt/metrót/villamost!). Alkalmazható természetesen a „nem észrevevés” stratégiája is, de persze csak ha megvan a kellő távolság.
Üdülőhelyen: Szintén nagyon kellemetlen, hiszen borítékolható, hogy a találkozás a következő 7-14 napban számos alkalommal meg fog ismétlődni. Ha a felek hasonlóan is gondolkodnak, ez nyilván nem kerül explicit módon kimondásra, ezért a pihenést némileg beárnyékolhatja egymás tapintatos kerülgetése (napágy foglalás a medence két legtávolabbi sarkában stb.). Ha viszont a másik fél barátkozós fajta, nagy bajban vagyunk - kellemetlen közös vacsorák és egyéb programok prognosztizálhatók!
Utcán szembetalálkozva: Ez talán a legelviselhetőbb, főként télen, maximum 2 perc udvariaskodó beszélgetés után mindenki mehet a dolgára. Az ellentétes útirány miatt fel sem merül, hogy hosszabb ideig kell élveznünk egymás társaságát.
Nemi beteg gondozóban: No comment.

Öreg rókaként megtapasztaltam, hogy sokan csak a posztok címét vagy maximum az első 1-2 bekezdést olvassák el, és máris hozzászólnak. Miattuk nagyon gyorsan leszögezném: amikor a szolárium mellett szólok, természetesen mértékletes használatra gondolok, nem azt a röhejes sárgás-vöröses-barnás színt vagy a bőrrákot tartom elérendő célnak!

Emberi kapcsolatokról szóló filmdrámák gyakori momentuma, hogy a válóper során a jól szituált szülők ölre mennek a gyerek(ek) elhelyezésének kérdésében, az apa elkeseredetten harcol a bíróságon, de végül az esetek 99%-ában az anya kerül ki győztesen. Vélelmezem, hogy nap mint nap a való élet is hasonló drámákat produkál, családok szakadnak szét, apák kényszerülnek elköltözni szeretett utódaiktól.
Szeretném mindenekelőtt leszögezni, hogy én magam nem hiszek az indokolatlan spórolásban, nem tudok egyet érteni azokkal, akik egész életükben, minden helyzetben a lehető leggazdaságosabb megoldást keresik. Ahogy a
Arról van szó, hogy minden osztályban/csoportban van legalább egy-két eszes, jó képességű, ugyanakkor szétszórt, sok esetben rossz magaviseletű diák, akik látszólag mindenfajta felkészülés nélkül is sikerrel veszik az akadályokat (ezen fiatalok egyébként általában notórius késők is, akikről egy
Ma már, felnőtt fejjel természetesen igen komikusnak tartom az elasztikus ruhában bohóckodó, jellemzően hosszú hajú fickókat, az a véleményem azonban nem változott, hogy itt igenis komoly sportteljesítményről van szó! Ugyan a többé-kevésbé megkoreografált „verekedések” valóban sok show elemet, sok ál-ütést, sok mű-szenvedést tartalmaznak, TÉVHIT, hogy a pankráció teljesen kamu - bizonyos ütésváltásokat, rúgásokat, dobásokat, feszítéseket, eséseket egyszerűen nem lehet mímelni, nem lehet például csak úgy tenni, mintha a magasból a padlóra dobnánk félholtnak tűnő pankrátor-társunkat! A gyakran artista elemekkel is tarkított összecsapások hátterében komoly munka van, a kemény súlyzós és állóképességi edzés mellett többek között az esések, dobások gyakorlása is a felkészülés részét képezi. A pankrátor szakma egyáltalán nem veszélytelen - nem ritkák a komoly sérülések akár a ringben, akár az edzőteremben.


A szokásos menetrend ugyebár az, hogy miután a gép elérte az utazómagasságot és az idősebb női utasok reflexszerűen indulnának a mosdóba, a stewardessek a 60 cm széles folyóson kegyelmet nem ismerve útjukra indulnak 59 cm széles zsúrkocsijukkal. Ez tulajdonképpen a repülőút fénypontja, legalábbis ezt a TÉVHITet sikerült belénk sulykolnia a légitársaságoknak. Az ember már-már azt gondolhatja, hogy a 70 ezres jegyből legalább 50 ezer a kaját fedezi, hiszen sokszor hallottuk, hogy a fapadosok többek között a catering elhagyása miatt tudnak jóval olcsóbbak lenni. Nos, én egyszer összeszámoltam, hogy a 2 grammos Rama margarin, az 5 cm átmérőjű mini zsömle, a 80-as éveket idéző lekváros linzer, és a fenséges menü többi alkotóeleme összesen maximum 150 forint/főt tehet ki, így tehát a világ egyik legtúlértékeltebb szolgáltatásával állunk szemben (jó-jó, ettem már kétes összetételű pulykaragut is Malév gépen - az mondjuk legyen 200 Ft/fő).
)
Vegyük például a mindenki által biztosan jól ismert és talán kedvelt "Tainted Love" című számot. Egy
Az SMS-es jókívánságok küldözgetése nem új keletű dolog, de érzésem szerint az elmúlt 4-5 évben harapódzott el igazán. A rutinosabbak már Karácsony, illetve Szilveszter délelőttjén útjára bocsátják megható vagy vicces üzeneteiket, nehogy az este már igencsak terhelt hálózat hátráltassa, netán megakadályozza őket küldetésük teljesítésében! Emlékezzünk csak arra az évekkel ezelőtti botrányra, amikor a nagy kavarodásban a mobilszolgáltatók instabil rendszere bizonyos üzeneteket kétszer-háromszor is kézbesített, ezzel akár 20-40 forinttal megkárosítva egyes ügyfeleket. Nem is csoda, hogy a 3 éves hűségnyilatkozat fejében vásárolt százezres csúcsmobilok árérzékeny tulajdonosai felháborodtak!
A valószínűleg mindenki által jól ismert koreográfia szerint ilyenkor a faágból kifaragott nyársra jókora, teljesen húsmentes kenyérszalonnát kell tűzni, majd azt a parázs fölött forgatva hosszú ideig izzasztani. Az „értékes” zsírcseppeket természetesen nem szabad veszni hagyni, ezeket a földre letett vagy térden egyensúlyozott kistányéron fekvő kenyérszelettel kell felitatni. Az első 3 percben még jópofának tűnő tevékenység fokozatosan kilátástalan kínlódásba csap át: az arcot égető tűz, a szemet csípő füst, a farönkön való görnyedt ülés, a kenyérszelet nyárssal történő nehézkes becélzása hamar élvezhetetlenné teszi a helyzetet. Nem csoda hát, hogy a résztvevők többsége a sütést idő előtt feladja, és „Jó lesz ez már!” alapon felkészül műve elfogyasztására. Az ember ilyenkor az üvegesre sült, kívül koszos, undorító zsírtömböt a tányérra helyezi, ahol már ott figyel a feketés zsírral középtájon félig-meddig átitatott kenyérszelet. Természetesen a többség az ételt ekkor már nem kívánja, így jellemzően csak a zsíros kenyér kerül kénytelen-kelletlen elfogyasztásra. Ha mindez este zajlik (hiszen a tűz akkor romantikus!), a kellemetlen élethelyzetet a fázás is fokozza.


Kezdjük akkor a legelején... Annak ellenére, hogy a hozzá kapcsolódó meghitt hangulat, a gyerekkori emlékek stb. miatt magam is kedvelem, az ún. karácsonyfa (mindegy, hogy valódi vagy műfenyő-alapú) úgy, ahogy van természetellenes és ízléstelen. Gyakorlatilag ugyanis arról van szó, hogy egy kivágott örökzöld növényt beviszünk a nappaliba, majd különféle színű fröccsöntött gömböket, zöld drótra fűzött zseblámpaizzókat és egyéb giccses tárgyakat aggatunk rá. Megítélésem szerint innen már felesleges tovább feszegetni az ízlésesség, természetesség kérdését, ugyanis az egész szokás valamennyire abszurd.